Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 2. szám
szók — csak nem olyan invenciózusan. Vagyis elsiklanak a Platée szatirikus szándékai felett, és átpártolnak az olasz opera mellé. Minthogy a Per- golesi-kisoperát egy divatjamúlt francia darabbal párosítják, a szünetben mindenki tüntetőén távozik. Az ellenségeskedések teljes erővel újulnak ki, Az olaszosok vezéralakja most Rousseau, aki maga is komponál operákat. Rousseau kereken kijelenti, hogy ,,a francia zenében nincs se ritmus, se dallam, mert a nyelv nem alkalmas rá; hogy a francia ének folytonos ugatás, amely minden fülnek elviselhetetlen . . . harmóniája nyers, kifejezéstelen és kizárólag iskolás tartalmakat hordoz; hogy a francia dallamok egyáltalán nem dallamok, és a francia recitativo nem is recitativo. Ebből arra következtetek, hogy a franciáknak egyáltalán nincs zenéjük, és nem is lehet, s ha valamikor mégis lenne, az annál rosszabb rájuk nézve." Kemény szavak. A párizsi Opera felháborodott tagjai úgy vesznek maguknak elégtételt, hogy Rousseau-t képletesen felakasztják és megégetik. Valamivel érvelőbb csak Diderot véleménye. Leszögezi, hogy a francia deklamáció kényszerzubbony az érzelmeken, és opera igenis csak akkor születhet, ha ,,a szenvedély úgyszólván tetszés szerint bánik a prozódiával.” Most már Rameau is mélységesen megbántódik. Élete hátralévő tizenkét évében alig komponál. Mogorva, zárkózott különcként rója naponta sétaútját a Palais Royal kertjében, hajlott háttól és kabátja szárnya alá dugott kézzel, illetve miután a karikaturista Car- montel ceruzavégre kapta: dacból peckesen, kezét lóbálva. Diderot egy szűk évtizedre becsüli az időt, míg hódolói, akik a Nagy Rameau névvel próbálják sebeit gyógyítani, tökéletesen elfelejtik, és így vonja meg munkásságának egyenlegét: „Rameau az, aki megszabadított bennünket Lulli több mint száz éve zsolozsmázott egyhangú dallamaitól, . . . akinek néhány operát, itt-ott dallamfoszlánnyal, össze-vissza ötletekkel, csinnadrattával, szárnyalásokkal, diadalmenetekkel, lándzsás felvonulásokkal, dicsfénnyel, zsongással, végeérhetetlen győzelmi himnuszokkal, örökké tartó táncdalokkal ékes operát köszönhetünk, akit - miután eltemette a florenceit - az olasz virtuózok fognak eltemetni, ezt már maga is sejtette, s ettől a sejtelemtől lett komor, bánatos, mogorva, mert senkiben sincs annyi elkeseredettség - még a szépasszonyban sem, aki arra ébred, hogy pattanás nőtt az orrán - mint a szerzőben, akire az a veszély leselkedik, hogy túléli hírnevét." Diderot rossz jósnak bizonyult; hírneve túlélte Rameau-t. Amikor a harmadik operaháború kirobban, Rameau éppen tíz éve halott. És a francia udvar zseniális vendége, a német Gluck az ő zenedrámai elképzeléseit viszi győzelemre, az olasz Nicolo Piccini ellenében. Neve azóta is az opera legjelentősebb reformátorai között él a zenetörténetben. DÉVÉNYI RÓBERT HISTORIA EST MAGISTER VITAE „Historia est magister vitae”, azaz „a történelem az élet oktató mestere” — e római bölcsességnek jelentős része volt a török hódoltság másfél évszázada alatt szertehullott államiságunk XVIII, századi újjászervezésében, az elpusztult, lassan éledő tájak etnikai, gazdasági arculatán végbement változások felismerésében, kulturális és társadalmi életünk új tartalommal való megtöltésében. A XVIII, század újjáépítő, társada- dalomszervező munkájában kell keresnünk az alapjait számos, napjainkat is alakító jelenségnek. A XVIII, századi Magyarország történelmi-földrajzi szemléletű feldolgozására Bél Mátyás vállalkozott, aki kora Európája tudományos élvonalában álló, máig is egyik legnagyobb formátumú polihisztora hazánk tudománytörténetének. Legtöbbet emlegetett munkája, életének főműve a Notitia Hungáriáé novae historio (Megjegyzések Magyarország újabb történelem-földrajzához). A mű 1823-ban közreadott, munkatársakat és támogatást kereső tervezete elsőként vetette fel az átfogó államismereti munka gondolatát, melyre az államvezetésnek, a művelődésnek és a gazdasági élet fejlődésének egyaránt szüksége volt. Munkatársai, tanítványai bevonásával Magyarország egész területére kiterjedő széles körű adatgyűjtő munkát kezdeményezett. Az összegyűlt sok ezer kérdőívet osztályozta, adatait saját forrásaival összevetve ellenőrizte, s a megyei hatóságokkal, tudósokkal, egyházközségekkel folytatott levelezése nyomán egészítette ki. Az anyagot vármegyénként, illetve járásonként rendezve általános és különös részben dolgozta fel. Az általános részben a történeti anyagot közölte, a különös részben a megye földrajzi ismertetését, talajviszonyait, termőképességét, nyersanyagait, iparát, éghajlatát, vízrajzát, etnikai, etnográfiai, statisztikai adatait adta meg. Ismertette a városokat, községeket, itinerarium címen pedig a közlekedést. Munkájában sokan támogatták, de az is előfordult, hogy kémkedéssel gyanúsították, vádaskodásokkal zaklatták, féltve tőle a nemesi előjogokat s a vármegyék autonómiáját. Batthyány József kalocsai érsek és Pálffy Miklós nádor felismerte munkája korszakalkotó fontosságát. Megvédték a vádaskodóktól, megszerezték számára az uralkodó jóindulatát, sőt a törvényhatóságok utasítást kaptak, hogy a vármegyénként nekik megküldött kéziratos anyagot vizsgálják felül, adatait szükség esetén helyesbítsék, egészítsék ki. Az anyagot a kancellária is lektorálta, és megbízta Mikovinyi Sámuel kincstári mérnököt azzal, hogy Bél Mátyás munkájához vármegyénként a szükséges térképeket készítse ^ el. Mikovinyi kiválóan oldotta meg feladatát, s a térképezés korszerű ” módszereinek kidolgozásával a hazai kartográfia úttörőjévé vált. Az eredetileg hat kötetre tervezett mű anyaga időközben annyira felduz-
