Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 2. szám
dókig tartott, amíg használata széles körben általánossá vált. A XIX. század elej'én különböző vegyi anyagok, például a sztearin felhasználása, valamint a gyertyák sorozat- gyártása nagy előrelépést jelentett a világítástechnikában. Ugyanakkor szinte a huszadik század elejéig a mézeskalácsos mesterséggel összefonódva egyszerűbb, fehér vagy színesre festett, olykor képekkel díszített viaszgyertyák is készültek. A világítás hétköznapi szükséglete vagy ünnepi feladata mellett a gyertya szimbólum is. Jelképezheti az életet, illetve az életerőt, mint a születésnapi torta gyertyái, a lakodalmi gyertyás tánc vagy a halottak tiszteletére gyújtott gyertyák. E gyertyaégetési szokásokhoz vallási hiedelmek is társulnak. A keresztény egyház értelmezése szerint a gyertya Krisztus, a világ világosságának szimbóluma. A Pray-kódex tanúsága szerint február másodikán, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján először a tüzet áldották meg, majd a tűznél gyertyákat gyújtottak, melyekhez, mint szentelményekhez szintén hiedelmek egész sora kapcsolódott. A gyertyaszentelés előzményeit egyébként ott kell keresnünk, amikor ugyancsak február elején, Februus tiszteletére a régi rómaiak égő fáklyákkal járták körül a várost, és egymást vesszőzték, hogy bűneiktől megszabaduljanak. Az országban több helyen is azt hitték, hogy ha meggyújtják a szentelt gyertyát, és imádkoznak, akkor a tomboló vihar is lecsendesedik. Nemcsak a természeti erőket, az ördög hatalmát is megtörheti a gyertyafény: ezért például Szegeden a haldokló kezébe gyertyát adtak még néhány évtizeddel ezelőtt is. A szentelt gyertya betegségűző hatásába vetett hit az alapja a Balázs-napi szokásoknak is. Szent Balázst ugyanis már régóta a torokbajok csodálatos gyógyítójaként tisztelik, különösen Közép-Európában. Neve napján (február harmadikán) két keresztbe rakott gyertyát tart a pap a hívek álla alá, hogy megvédje őket a torokfájás ellen. A gyertyával, illetve viasszal kapcsolatos vallási hiedelmek szorosan összefonódtak a viasz természetfeletti hatóerejébe vetett babonás hiedelmekkel. Már az egyiptomiak használtak olyan viaszfigurákat, amelyeket varázsszavak és mágikus eljárások közepette élő személyek tulajdonságaival ruháztak fel.' Arisztotelész arról tudósít, hogy ő maga adott az ellenséget jelképező viaszfigurákat Nagy Sándornak, amelyeket a megfelelő varázsszövegek elmondása mellett tűvel szúrtak át. így remélték, hogy az ellenséget meg tudják semmisíteni. A később keletkezett római és arab varázskönyvek is terjesztették mind a rontásnál, mind a szerelmi varázslásnál a viaszfigurákba vetett hitet. A boszorkánykodás viaszeszközeit a XIV. század óta tiltotta az egyház, minthogy a jelkép és jelképezett személy azonosságát a középkori ember elfogadta. Erre utal az a jogszokás is, miszerint a bűnös távollétében az ítéletet „in effigie”, azaz képletesen érvényesítették. Ilyen esetekben az akasztást, kerékbetörést életnagyságú képmáson vagy viaszfejű bábokon hajtották végre. A hála, az odaadás, a tisztelet jeleként már a történelem előtti idők óta visznek az emberek ajándékot isteneiknek. A középkor vallási rajongása kiterjedt a szentekre, az Isten és az emberek közötti közvetítőkre is: az esendő ember bízott támogatásukban, csodatévő erejükben. A csodás események színhelyén emelt kápolnák, kolostorok rövidebb-hosz- szabb zarándokutak célpontjai lettek. A hívők életük fordulóin, betegségben vagy más ügyes-bajos dolgaikban a szentek támogatását kérték, és fogadalmi ajándékokkal igyekeztek a fensőbb jóindulatot biztosítani a maguk számára. Siker esetén hálájukat ugyancsak adományokkal fejezték ki. Felsorolni is sok lenne, mi minden volt fogadalmi ajándék: ökör, szárnyasok, méhcsaládok, de az ezüst- és aranynemű mellett a viasz, mint nyersanyag is. A fogadalmi ajándékozók vagy esdeklők néha még életnagyságú viasz szobrukat is az oltár mellé állították. A londoni Tussaud asszony híres emberekről készített huszadik századi viaszfiguráinak minden bizonnyal ezek a fogadalmi szobrok a legközelebbi rokonai. Egészen a közelmúltig készítettek a mézeskalácsosok úgynevezett fogadalmi szobrokat, melyeket leginkább búcsújáró helyek közelében árultak. Vésett negatív formákban öntötték ki a viaszalakzatokat, amelyek rendszerint emberi alakot utánoztak, vagy a test különféle megbetegedéseire egy-egy testrész jelzésszerű megmintázásával utaltak. Nemcsak maguknak kérték az emberek isten gondviselését, hanem egész házuk népének, amelybe beletartozott maga a ház is, minden élőlényével, állatával egyetemben. Ezért szerepel a fogadalmi tárgyak között olykor ló, bárány, sertés: a gyermekáldás kérésének jeleként pedig a béka vagy a pályás baba. A fogadalmi gyertyák és viaszszobrok (más néven offerek) idővel kikerültek a templomból, hogy újra felolvasztva ismét alapanyagként értékesüljenek. Könnyű formálhatósága miatt a viasz kedvelt alapanyaga volt a népies, illetve laikus szobrószkodásnak is. A XVI—XVII. században, az ellen- reformáció idején, a jezsuiták terjesztették el Madridtól egészen Moszkváig a Jézus születését bemutató betlehemek templomi felállításának szokását. Olaszországban, Németország bizonyos tájain, de másutt is szinte külön művészeti ággá fejlődött a betlehem készítése, ami a templomokból, főúri udvartartásokból kiindulva csakhamar minden társadalmi rétegnél népszerűségre tett szert. Fából vagy viaszból mesterien megformált figurák mutatták be nemcsak Jézus születésének jelenetét, hanem más bibliai eseményeket is, például a pásztorok imádását, vagy a három királyok adományait. Mind a betlehemek, mind a középkori karácsonyi játékok központi szereplője a Kisjézus. A különös műgonddal megmintázott és kifestett pályást vagy álló kisbabát főleg a női kolostorokban fel is öltöztették, ruháját sodrott arany- és ezüstszállal, csillogó filterekkel, olykor még igazi ékkövekkel is díszítették. Az éppen aktuális divat mindig éreztette hatását; ezért találunk rokokó vagy biedermeier ízléssel feldíszített hajas babákat is. A kolostorokban, ahol különösen a felvilágosodást megelőző időkben a női kézimunka minden fajtáját magas mesterségbeli tudással űzték, a templomi használatra szánt textilféléken kívül fogadalmi tárgyak is készültek. Viaszból készített kisebb-nagyobb szentképeket vagy szobrocskákat vettek körül drága és ritka anyagokból készült applikációkkal. E finom és törékeny dísztárgyakat üveglappal ellátott dobozba vagy üvegbura alá helyezték. Ez utóbbiakat nevezik Magyarországon burított üvegnek. A történelem fintora, hogy éppen a felvilágosodás fénye szünteti meg a szentelt és szenteletlen gyertyák hatókörét. A gyertya kiszorul a színpadról, a lakóházakból, és csak ünnepi vagy vallásos funkcióban marad meg. Mindmáig élnek azonban a korábbi díszítési eljárások, s noha napjainkra csökkent a viaszdíszítések száma és művészi gazdagsága, mégsem szűnt meg ez a régi mesterség. VEREBÉLYI KINCSŐ 13
