Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)

1983 / 2. szám

,,Madách Ember tragédiáját színpadra alkalmazva, Molnár a budai színházban színre hozni szándékozik, mégpedig a szellemeket előtűntető gép alkalmazása mellett" — adta hírül a Vasárnapi Újság 1863. augusztus 2-án, tehát még Madách életében Az ember tragédiája színre vitelének első szándékát. Nem ismerjük a költő reagálását, mint ahogyan semmi nyoma annak, hogy színpadra szánta volna művét. Ugyanakkor a hír a Tragédia korai előadásának lényegi gondjait is felvillantja. Látványos műként fog színre kerülni, a rendezéstörténet és a színpadtechnika olyan fejlődési fokán, amikor a sok színpadi kép egymásutánja nem okoz gondot. Az sem véletlen, hogy a javaslat Molnár Györgytől, a Párizst megjárt s ott korszerű színházszemléletet tanult színésztől, színházszervezőtől és rendezőtől származott, aki egész életében a népszínház eszméjét vallotta. Ugyancsak az 1860-as években születtek meg azok a színre viteli tervek, amelyeket Tóth József, a Nemzeti Színház vezető színésze készített, akit korai halála (1870) akadályozott meg a rendezőpéldány kidolgozásában. Harmadikként Ecsedi Kovács Gyula, a kolozsvári Nemzeti Színház „hősszínésze" foglalkozott a színre vitellel 1876 óta, de szövegkönyve 1883 nyaráig nem készült el, s utóbb Paulayét kérte kölcsön.

Az elképzelések száz esztendeje váltak valósággá Paulay Ede kezén. Amikor a hajdani vándorszínész 1878-ban a Nemzeti Színház igazgatója lett, már személyes tapasztalatokból ismerte Anglia, Franciaország, Németország, Itália színházi életét, és már vendégszerepeit nálunk is II. György meiningeni herceg színtársulata, amely „meiningenizmus” néven új színházművészeti törekvéseket érvényesített a világszínpadon. Paulay részben tudatosan, részben kényszerítő körülmények hatása alatt ugyanakkor egyéni változatot is képviselt az új stíluson belül. Osztotta a meiningeniek véleményét a műsor megválasztásának irodalmi igényességét illetően, követte őket a szcenika művészettörténeti stílushitelességében, fokozta a rendezői munka primátusát az előadás létrejöttében, ügyelt a próbák gondosságára, a tömegjelenetek kidolgozottságára. Megannyi tényező a meiningenizmus fegyvertárából, ami a Tragédia sikerét segíthette — eldöntve egyúttal a kérdést is: a mű színháztörténete elsősorban rendezés-, másodsorban szcenika- és csak harmadsorban lesz színészettörténeti jelentőségű.

Ugyanakkor Paulay nem feledkezett meg a magyar színjátszás fejlődésének olyan sajátosságairól sem, mint a színpadon beszélt magyar nyelv tisztasága és szépsége, vagy a nagy színészegyéniségek közönségvonzó hatása. Paulay meiningenizmusának végül volt egy szükség szabta vonása is: a Nemzeti Színház szegénysége. Igaz, az 1875-ös átépítés után már rendelkezett hátsó színpaddal a színváltozások gyorsításának érdekében, és 1883- ban a villanyfény is kigyulladt a Nemzeti Színházban, de az épületet 1837- ben mégiscsak Thália ideiglenes hajlékának emelték. 1888-ban az itt vendégszereplő meiningeniek igazgatója, Cronegk megnézte Paulay akkor már nagy hírű előadását, de letett színre viteli szándékáról: a történelem madáchi látomása, a viszonylag rövid jelenetek, a csak kis részben históriai szereplők nem nyerték meg tetszését.

Az előzmények ismeretében értékelhetjük igazán Paulay rendezői törekvéseit, amikor sorozatban vállalkozott a magyar és a világirodalom drámai költeményeinek látványos színre vitelére. A sort 1879-ben a Csongor és Tünde nyitotta meg. 1883-ban a Tragédia folytatta, Goethe Faustja és Byron Manfredje következett 1887-ben, végül egy év múlva Lessing Bölcs Náthánja. Paulay 1883 januárjában Bécsben járt, hogy megnézze a Burgtheaterben a Faust előadását. Saját bevallása szerint éppen a Faust színháztörténete győzte meg a Tragédia előadhatóságáról. Hazatérve azonnal munkához látott, a színház nyári szünetéig elkészült a rendezőpéldány és a szereposztás. A legnehezebb feladatnak a költséges színpadi keret előállítása látszott. Több hónapba tellett, amíg báró Podmaniczky Frigyes intendáns átverekedte

m

a minisztériumban a produkcióhoz az 1500 forintos költségvetést, melyet utóbb még 500 forinttal megtoldottak. Ezalatt Paulay átkutatta a színház rcrktárát, hogy a felhasználható díszletelemekről átalakítási terveket készíttessen, és kiválogatta a jelmezeket is. E munka nyomai láthatók rendezőpéldányában, amelyben Paulay díszletvázlatait találjuk, és ahol világosan megkülönbözteti a más darabok készletéből vett elemeket és az újonnan készítetteket.

A férfijelmezekkel maga Paulay foglalkozott, teljesen a meiningenizmus szellemében, olykor a historizmust kissé túlhajtva a szöveg ellenében is. Lucifer az első emberpár előtt denevérszárnyas, tolisapkás, feketében és vörösben pompázó, mesebeli ördögként jelent meg — Adám „Hisz olyannak tűnsz fel, mint mi vagyunk" sorát cáfolva. A falanszterben Plátó görög jelmezben, Luther pedig evangélikus lelkészi ruhában vált ki társai közül, ellentmondva a csak számokkal jelölt, személyisége vesztett típusokat kívánó madáchi elképzelésnek. Az Éva-jelmezekkel Jászai Mari törődött. A korabeli sajtóból az ő tizenegy ruháját ismerjük a legrészletesebben, amelyeket Feszty Árpád és Paczka Ferenc festőművész vázolt fel. A paradicsomi jelenetben például fehér, testhezálló trikóruhát viselt, amely karjait szabadon hagyta, és hosszú fürtű szőke parókát. A paradicsomon kívül durva kecskebőr ruhája volt, hajába pávatollat tűzött: Éva „felfedezte” a divatot. A statisztériát is számolva, 504 jelmez készült újonnan a bemutatóra. A kísérőzenét Erkel Gyula szerezte. A próbák — a színház azóta megsemmisült próbanaplójának tanúsága szerint — a bemutató előtt egy hónappal, 1883. augusztus 18-án kezdődtek és összesen tízet tartottak, ahol alkalmanként 3-4 színen dolgoztak. Külön próbált Tóth Imre a nagy létszámú statisztériával.

Ahhoz, hogy Madách műve színpadra kerülhessen egy három és félórás előadás keretében, jelentős szövegmunkát kellett végezni. Paulay ehhez megszerezte Madách Imre fia, Aladár hozzájárulását. A Tragédia 4100-nál több sorából 2560 maradt meg, előjátékra és öt szakaszra bontva. Az előjátékot az első három szín alkotta, amelyben a színváltozást felhőt ábrázoló tüll- függönyök felhúzásával oldotta meg. Az első szakasz Egyiptomot és Athént, a második Rómát és Konstantinápolyt, a harmadik az egybevont két prágai jelenetet és Párizst, a negyedik a londoni színt tartalmazta. Az ötödikre maradt a falanszter, a jégvidék — itt hangzottak el az űrjelenet fontosabb mondatai is - és a paradicsomon kívül játszódó zárókép.

Néhány húzásra színpadtechnikai okokból került sor: nem jelenítették meg a teremtett világ elvonulását az Úr előtt, akit egyébként az I. színben az istenszemet jelentő háromszög jelképezett, az utolsó jelenetben pedig az arkangyalok mondták el szavait. Ugyanígy kimaradt a fáraó hatalmának és Rómának pusztulása, valamint az űrjelenet. A legérdekesebben a Vili. szín sorsa alakult. Paulay így indokolta Kepler borgőzös álmának elhagyását és a két prágai szín egybevonását: „Nem tartottam szükségesnek, hogy Kepler-Adám bortól merüljön álomba és úgy álmodja meg a francia nagy forradalmat. Veszedelmes dolog egy megcsalt öreg férjet mutatni, amint borban keres vigasztalást s aközben a legfönségesebb eszmék ábrándjaiba merül.” így a párizsi szín felvonásvégre került, és már a. bemutatón kitűnt, hogy jól számított: a Marseillaise sikere minden mást felülmúlt.

Ami a szereposztást illeti, a hagyományos szerepkörök szerint osztotta ki Paulay a darabot. Ádámot a színház hősszerelmese, a 34 éves Nagy Imre játszotta, aki korábban Csongor, később Faust is volt. Évát tragika alakította, az akkor 33 éves Jászai Mari. Lucifer szerepét intrikusra bízták, a pályája elején álló 26 éves Gyenes Lászlóra, aki azután a szerepet haláláig, 41 éven át megtartotta. A főszereplők számára a szerep egységének megteremtése bizonyult a legnehezebb feladatnak. Nagy Imre elsősorban dikciójával hatott, aminek hatását ellenpontozó szerepépítéssel erősítette.