Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 1. szám
A szabadban álló szakrális műemlékek között megkülönböztetett helyet foglal el egy, a magas művészet és a vallásos népművészet határán álló, eddig meglehetősen kevés figyelemre méltatott emlékegyüttes: az utak mentén álló szabadtéri szobrok csoportja. Ezek a szobrok megjelenésükkel harmonikusan illeszkednek környezetükbe, funkciójukkal a falvak és a városok vallásos életének szerves részét képezik. Egy-egy szobor történetében tükröződik a település múltja, az emlékek művészettörténeti vizsgálata alkalmat adhat a népi kőfaragómesterség tanulmányozására, képi megjelenésükben különböző művészeti stílusok hatására ismerünk. Példájukon annak az útnak a művészi változatait is megfigyelhetjük, ahogy a városok művészete egyszerűsödik a falvakba kerülve, s ahogy a magas művészet megoldásai átalakulnak a népművészet vizuális kultúrája szellemében. A szobrokhoz fűződő mondák, hagyományok, szokások egy valamikor széles körben érvényes vallási és erkölcsi rend fontos túlélői. Ezekkel az alkotásokkal kapcsolatban első pillantásra könnyen arra gondolhatunk, hogy a bennük megjelenő művészet - mivel gyakran évszázadokon át ugyanazokat a témákat, látszólag ugyanúgy ábrázolja — nem vett tudomást a korról, amelyben keletkezett. Ha azonban közelebbről is megfigyeljük ezeket a szobrokat, azt látjuk, hogy a művek megrendelője, alkotója és közönsége nemcsak pontosan észlelte a társadalmi körülmények változásait, hanem magába szívta és ki is fejezte azokat, a saját eszközeivel, és sokszor csak rejtett vagy közvetett formában. Ezért ha nem csupán a szűkén értelmezett néprajzi vagy művészet- történeti eszközökkel, hanem eredeti eszmei összefüggésükben, társadalmi kapcsolatrendszerükön belül is megvizsgáljuk ezeket az alkotásokat, felSzomorkodó Krisztus, Kiskunfélegyháza, XVIII. sz. ismerjük, hogy jelentős mértékben hozzájárulhatnak a szobrokat létrehozó és befogadó közösségek mélyebb megismeréséhez. Elsőként a barokk kor egyik legtiszteltebb szentje, Nepomuki Szent János alakját ábrázoló szobrokat emeljük ki. A szent kultuszának elsődleges motívuma a gyónási titok hősi megtartása. Másfelől nem kétséges, hogy a szentté avatás (1729) támogatása és a kultusz további propagandája a Habsburg császári udvar részéről a legenda politikai aktualitásának tudatában történt: a gyónási titok megőrzésében az abszolút hatalom iránti engedelmesség jut kifejezésre. Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az uralkodóháznak a kultuszt szorgalmazó törekvése Nepomuki Szent János alakjában összetalálkozott a jezsuiták rekatolizációs és missziós tevékenységével. Az ábrázolásokon Nepomuki Szent János túlnyomó részt stilizálva, papi öltözetben, kezében feszülettel, fején birétummal (papi föveg) jelenik meg. Ritkábban fejfedőjét is kezében tartja, de az is előfordul, hogy a feszületet a mellette lévő kis angyal fogja. Csak elvétve akad a szent vértanú- halálának nyílt megjelenítése, a vízbedobás pillanatának körplasztikában vagy domborműben való kivitelezése. Az ábrázolások közül külön említést érdemel Mosonmagyaróvár köztéri szobor- kompozíciója, amely az egyik legmonumentálisabb Nepomuki Szent János-emlék az országban. Az 1744-ben Hugenstein Károly uradalmi jószágkormányzó által emeltetett szobor kompozíciója elüt a szokásos formától: három oldalú lábazaton barokk alépítmény, oldalain egy-egy dombormű a szent vértanúságának jeleneteivel. Az alépítmény sarkain Sebestyén, Vendel és feltehetően Borro- mei Károly, az állíttató s egyben a dinasztia védőszentjének alakja. Középen egy díszes fejezetMária a gyermek Jézussal, Páka, XIX. sz. ÜTMENTI ben végződő három oldalú obeliszk, amelyen Nepomuki Szent János szobra áll. Az egész emlékegyüttesben az a feltűnő, hogy lényegében a Szentháromság-szobrokhoz hasonló megfogalmazásban készült el. A kompozíció az építménybe rejtett Szentháromság-szimbólum miatt első pillantásra a Szentháromság képzetét idézte a néző elé, de amikor a szemlélő a szoborban felismerte a gyónási titok megőrzésének szentjét, felötlött benne a bűnbánat gondolata is. Az ellenreformá- ciós program célkitűzései jelennek meg előttünk a Szentháromság és a szentek tiszteletének terjesztése, Nepomuki Szent János alakján keresztül pedig a gyónási gyakorlatnak a társadalom széles rétegeiben történő meghonosítási kísérlete. Nepomuki Szent János mellett leggyakrabban Szent Vendel, a juhászok patrónusa szobrával találkozunk az országban. Vendel juhászpatroná- tusa a délnémet, rajnai területeken a XVI I—XVI 11. században fejlődött ki, s a kutatások szerint ez az oka annak, hogy a kultusz XVIII, századi magyar- országi jelentkezése idején a szentet a német nyelvterületen kialakult tárgyi kellékekkel ismertük meg. A kultusz terjedésében jelentős szerepe volt egyrészt a rajnavidéki, délnémet telepeseknek, akik a török hódoltság után vándoroltak be az ország elnéptelenedett vidékeire. A másik fontos tényezőt a juhtenyésztésben a XVIII, század Mária a gyermek Jézussal, Borsod megye, XX. sz.
