Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 1. szám
Mint koráit a Ezekben az években sorra ünnepeljük a Nyugat első nemzedékének, a magyar forradalmak szellemi előkészítőinek centenáriumát: Adyét, Mó- riczét, Krúdyét, Móráét. S idén Babits mellett Juhász Gyuláét, aki 1883. április 4-én született. Élete külsőre sikertelen volt. Fiatalon hátgerincsorvadásban meghalt apjának árnya nyomasztotta az egyébként is törékeny szervezetet, érzékeny idegzetet öröklő serdülőt, a pályakezdő költőt. S aki az egyetemen Négyesy professzor szemináriumain vezérkedett, okleveles tanárként isten háta mögötti „végvárakba" száműzve, társtalanul, bete- gítő magányban hányódott évről évre. 1906 őszén Máramarosszigetre, 1907 őszén Lévára, 1908 februárjában Nagyváradra, 1911 őszén Szakolcára, 1913 őszén Makóra veti sorsa. Várad, a „város, melynek nem látni mását", fényes kivétel, amely elevenséget, s Adyval az élen, megértő társakat jelentett számára. A boldogtalan szerelemmel is Várad ajándékozta meg, elvesztése ugyancsak fájdalommal, s később öngyilkosságig menő lelki sérüléssel járt. Többször tett kísérletet az önkéntes halálra, mígnem az utolsó, 54. születésnapján, sikerült: két nappal később, 1927. április 6-án pontot tett szenvedéses életére. Ó, asszonyok, ti mindenféle fajták, Szentek, vadak, viharzók, álmodok, Kerestem rajtatok a lelkem arcát, S e keresésben lelkem elhagyott, Ti hoztátok az életem kudarcát. . . (Ó, asszonyok) Sem Sárvári Anna, az eszményivé növesztett színésznő, sem a többi múzsa - Eőrsi Júlia, Zöldi Vilma, Tamás Anna — nem nyújtott számára meg- elégülő, boldog szerelmet, csupán költészetünket gazdagította a csodás szépségű Anna-versekkel, a Júliához, Hermiához szóló, az örök nő utáni vágyat esengő szerelmi költeményekkel. A forradalmak elbukása közéleti terveit is derékba törte. „Fáj veszni látnom annyi büszke álmot” — siratta el nagyratörő elgondolásait, a magáét is, a magyarságét is. Távoznia kellett a szegedi színház éléről, ahová a forradalom állította, s éveken át az újságírás maradt egyetlen kereseti lehetősége. Míg barátai, Babits, Kosztolányi, sőt a vele egy városban élő, „goethei életű" Móra Ferenc sikereit titkolt fájdalommal kellett látnia, ő „falusi költő” maradt, krajcáros gondokkal küszködött. Tanári nyugdíjat csak késve, 1928- ban kapott, azt is baráti közbenjárásra és igen szerényét. Az ellenforradalom világában mellőzött, nem egyszer üldözött poéta 1925-ben, amikor egy cikkéért bíróság elé citálták, jogos keserűséggel írta aforizmájában: „Vannak, akik a szülővárosukban is száműzetésben élnek." Sikertelen életéért az alkati eredetű betegség éppúgy okolható, mint az a társadalom, amely nem becsülte meg benne a „nem középiskolás fokon” tanító költőt, publicistát. Egyéni sorsa és a magyarság kilátástalannak látszó jövője egyformán taszította őt a kedélybetegség és a maga kereste halál felé. Horthyék fölülkerekedését eleinte átmenetinek, rövid életűnek tartotta: „Ha egy ellenforradalom sokáig tart, forradalom lesz belőle” — hirdette. 1927-ben már így jövendölt magáról: „Az igaz ember olyan, mint Mózes: ha nem jut is el az ígéret földjére, de lelke szemével látja azt." Utolsó nyilatkozatában, 1936-ban, a fasizmus nemzetközi előretörése idején már megtörtén vallotta: „Az én betegségem: menekülés ebből a mai világból.. A kudarcokkal szegélyezett életmű olyan fölismeréseket hozott irodalmunkba és közgondolkodásunkba, amelyek máig időszerűek. A konzervatív költészeti hagyományból táplálkozva írta első zsengéit. De már az elsők között, 1905-ben fölJuhász Gyula édesanyjával, 1923 tenger ismerte: „Ady Endre a modern magyarság legnagyobb költője." S a nagy társtól meg a modern nyugati lírától is ihletetten, tudatosan törekedett a modernség és magyarság összeötvözésére. A Holnap váradi társaságának lelkes szervezőjeként a Nyugat indulásával egyidejűleg (1908) vette ki részét a magyar líra forradalmából. A húszas évek közepétől, bécsi útjai után, némiképpen Kassákék hatására, még a szabadvers egy kötöttebb válfajával is kísérletezett. Lépést tartott tehát korával, bár a magyar költészet hagyományaitól soha nem szakadt el. Magyar légy, és ne mondd, de ezt mutassa A versed színe, íze és szaga, Amint magyar volt és költő Balassa, Bár idegenhez gyakran járt maga. (Vojtina új ars poétikája a fiatal költőhöz) Ugyanebben a tanító költeményében fejtette ki művészi tömörséggel közéleti hitvallásának lényegét, állásfoglalását a haladás mellett: „Csákányt az ős hazugságok falára, / De az örök szépség legyen tabu." A költői forradalommal párhuzamosan jutott el a függetlenségi eszmétől a munkásosztály történelmi hivatásának fölismeréséig. Kossuth kultusza családi öröksége volt: „A nagyapám íróasztalán mindig ott voltak Kossuth Lajos Iratai az emigrációból. És ágya fejénél az örök kormányzó képe. Mikor beléptem a szobába, az az érzésem volt, hogy itt nagyon visszavárnak valakit, aki elment, és akit nem lehet elfelejteni.” A nagy Petőfi kisfia 1866 őszén abban a szobában volt nagyapjának kosztosdiákja, amelyben Juhász Gyula született. „így esett egy halvány fénysugár az örök glóriából az én szegény fejemre." 1907 karácsonyán megjelent első verse a Népszavában, s ettől kezdve eleinte ro- konszenvével követte a munkásságot, a forradalmaktól pedig azonosult ügyükkel. Juhász Gyula szocialista költő volt. Nemcsak több tucatnyi, közismert „munkásmozgalmi verse", a szegedi Munkásotthonban folytatott kulturális tevékenysége, sok-sok előadása, hanem újságírói munkája is tanúsítja ezt. S amiben Juhász Gyula túlmutatott a korabeli munkáspártok egyoldalúságain: tökéletes egységben látta és mutatta föl a parasztság és a munkásság közös érdekét, a magyarság és a szocializmus ellentmondás nélküli egységét. „A paraszt földéhsége és a munkás kultúrszomja - ezek az új magyar história mozgatói" - vallotta. Tápai versciklusa költészetünkben Ady hasonló verseinél is egyértelműbben fogalmazta meg, hogy a magyar parasztságnak éppoly joga van a szocializmusban remélt emberi fölszabadulásra, mint sorstársának, a munkásnak. 18
