Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 1. szám
A tápai lányok mennek a misére, A tápai vének várnak az igére. A földek esőre, a kaszák a nyárra, Nincstelen szegények egy nagy aratásra. (Tápai nóta) Juhász Gyula szocialista meggyőződésének nagy tanulsága, hogy az emberiség és a magyarság minden teremtő értékét föl kell használnunk a szocializmus megvalósításához. Ha hallgatunk e humanista tanítására, az eltelt harmincöt esztendőt kevesebb vargabetűvel, kevesebb szenvedéssel járhatta volna meg a magyar nép. Nem hideg eltökéltség, hanem magasrendű humanizmus az alapja Juhász Gyula szocializmusának: .. . szent az élet, és hogy szent az ember, Ki jövőt épít, mint koráit a tenger, Ki a sötét odúkból fényre vágyva, Majd győzni fog e földön nemsokára! (Új vallomás) Juhász Gyula Szeged költője is. Élete javát szülővárosában élte le, és költészetében halhatatlanná tette népét és földjét. „Alig van magyar költő, aki annyira azonosodott volna egy várossal, egy tájjal” — mondta róla Babits. Juhász ezzel is példát mutatott: a hazához való ragaszkodás csak úgy lehet tartalmas és értelmes, ha a szűkebb pátria ismeretén és szeretetén alapul. A helyi szellemi örökség, a természeti és társadalmi jellegzetességek tudatosítása, átélése, alkotó erővé változtatása óvhatja meg korunk uniformizálódó világában a nemzeti öntudatot és az egyéniséget, a műveltség és nyelv közösségében a maga hivatását megtaláló személyiség kibontakoztatásának lehetőségét. Még egyéni életének is vannak hősi példaként szolgáló tanulságai. Ha az élet harcában végül vesztes maradt is, költészetében legyűrte a végzetet. Melankóliáját, betegségét kiírta magából, és azzal, hogy verseiben sajátos feszültséget teremtett a beteges halálvágy és a harsány életigenlés, a barna bánat és a piros derű, az álomba menekvés és a valóságszeretet, a múltba fordulás és a jövőben bízás, a befelé fordulás és a határtalan emberszeretet között. Fölnagyítva mutatta meg az emberi természet egyetemes tulajdonságait, amelyek más-más arányban minden emberben érvényesülnek. Egyéniségének és költészetének e sajátos feszültséget adó ellentmondásait legnagyobb alkotásaiban mindig az élet, az öröm, az akarás, az emberi közösségben való hit győzelmével oldotta föl. így lettek versei - Kosztolányi szép metaforája szerint - drágakövek, fekete bársony alapon. Verseivel vigaszt, biztatást adott „a szürke szerdák hamujában” járó, a mindennapi élet viszontagságaiban már- már elmerülő kortársaknak és utódoknak. József Attila, akit nemcsak az irodalmi életbe, hanem a szegedi Munkásotthonba is ő vezetett be, az Ady utáni magyar költészet legnagyobbjának tartotta. Anélkül, hogy kortársaival igaztalan mé- ricskélésre vetemednénk, helyét ott látjuk a Nyugat első nemzedékének klasszikusai között. Tagadni szokás az egy időben sablonná merevült megfogalmazást: hídszerepét Ady és József Attila között. Ha ezt nem szűkén, formakincsükre értjük, hanem jelképesen, költészetünk forradalmi hagyományainak láncolataként, akkor nem túlzás, hiszen Juhász egyik kezével még Ady tenyerébe simult, másikkal már József Attilát emelte magához. Az életmű nemcsak „mű", nemcsak írás, hanem „élet” is; a magatartás szintén alkotás, önformálás. Juhász Gyula emberi tulajdonainak egyik legrokonszenvesebbike, hogy ifjú költőtársait féltékenység nélkül, önzetlenül támogatta. Nem József Attila volt az egyetlen, aki a költő buzdításával, méltató szavaival léphetett az irodalomba vezető útra, csak a legnagyobb. „Ha fel kell sorolunk a tíz legnagyobb és legiga- zabb magyar költőt, neve ott van az elsők között” - vallotta róla Kosztolányi. Ma sem mondhatunk mást. PÉTER LÁSZLÓ Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső, 1923 Juhász Gyula 1928-ban „ AJ IC
