Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 3. szám
Torsch Leó kőrojza, 1839 „Egressy játékának különös érthetősége . által kitűnő; játékában nem ritkán halljuk megpendülni azon hangnak húrját, melyen az érzelem s szenvedély beszélnek.” Vörösmarty Mihály 1837 augusztusában, a Pesti Magyar Színház megnyitásának hetében így jellemezte az akkor 29 éves színészt, szemlét tartva az új intézmény gárdája fölött. Egressy mögött 11 évi vándorszínészi gyakorlat állt azóta, hogy Miskolcon a lelkésznek készülő ifjút egy elcsapott prédikátor megismertette „az 1789- diki eszmék” világával, „a gondolat szabadsága” öntudatával. A választott pályán őt nem támogatta az adottságok bősége, mint a reformkor színészlovagját, Lend- vay Mártont, ö az önképzés tudatosságával pótolta, amit a természet szűkén juttatott neki; beosztással az orgánum erejét, átlénye- güléssel a termetet, szerepépítéssel a fizikai állóképességet. Művelt, elméletileg képzett, tudatos színészek korábban is voltak, Egressy azonban nemcsak folytatta hagyományukat, de minőségben hozott újat: a közéleti, politikus színész lehetőségeiben. így válhatott a reformkori társadalmi nyilvánosság nagy hatású, vitákat kavaró, közvéleményt megosztó és formáló tényezőjévé. Akár társadalmi konfliktusú francia kortárs drámák szerepeit, akár magyar =JI 1 történelmi tragédiák hőseit alakította, akár klasszikusokat játszott, szerepértelmezését mindig az időszerű mondanivaló, a polgárosodás, a nemzetté válás radikális igénye igazgatta. A jutalomjátékára választott Bánk bán láttán Széchenyi már a forradalom előszelét érezte a nézőtéren 1839-ben. Hamletje a cselekvésképtelenség tragédiája volt, Coriolanus az ő értelmezésében az arisztokratikus tehetség meghasonlását példázta népével. Intő színpadi tanulságok voltak ezek a reformkor országépítő nemzedékének. III. Richárdja, amelyért Petőfi lelkesedett, nem lett méltóságteljesebb a királyi hatalom birtokában, megmaradt kisszerű, koronás gazembernek. Egressy művészi öntudata, határozott egyénisége megosztotta a kortársak véleményét. Tusakodott Schodelnéval, az operadívával a drámaműsor érdekében, vitatkozott Bajza Józseffel, az 1840-es 'évek leghíresebb kritikusával az emberábrázolás romantikus színészi lehetőségeiről, és mindenekfö- lött harcolt a kortárs magyar dráma sikeréért, Szigligeti Ede, Hugó Károly, Czakó Zsigmond darabjaiért. Ezekben találta meg igazi szerepkörét: a sokszínű, ellentmondásos történelmi hősök és karakterfigurák sorát. Eljátszotta többek között a hatalomvágyó Grittit (Szigligeti hasonló című drámájában), Mátyás királyt és a korabeli Pest-Buda élő figuráinak vonásaival felruházott alakokat, mint például Krida uzsorást, Firkászi zugújságírót, báró Felvízi Vincét, a semmirekellő arisztokratát, Pókfalvi Vincét, a nemesi allűröket felvevő polgárifjút. Mint ebből a futólagos szereplistából is látható, Egressy ezekkel az alakításaival is politizált, a közönség pedig örömmel ismerte fel a személyesen vagy típusában ismert társadalmi hibákat és gyarlóságokat Egressy karaktereiben. Színésztársait meghaladó mértékben lett ötletadója, színész-dramaturgja, olykor szinte társszerzője az új magyar drámának: tagja volt a színház drámabíráló választmányának, a jutalomjátékára választott szerepekkel műsort formált, és dolgozott a szövegeken is. Már az 1830-as években szeretett volna rendezni, óhaja a következő évtizedben teljesült. Nemcsak darab- és szerepértelmezéseinek merészsége, eredetisége tette őt alkalmassá erre a feladatra, hanem fel- készültségéből, világlátottságából adódó elvei is. Első rendezőink vezető színészek voltak, akiknek alakítása köré szerveződött az előadás, melyben maguk is játszottak, sőt olykor még játék közben is rendezgették társaik sorát. Egressy, aki megcsodálta a bécsi Burg- theater és a párizsi Comédie Fran- ?ais látványos, pergő ritmusú előadásait, a praecisio fogalmába sűrítette elképzeléseit, értve rajta a játékdarab egységes szempontú értelmezését éppúgy, mint a stílussajátosságok megkülönböztetését, a próbák nevelő-oktató jellegének erősítését, a jó mesterségbeli munkával színre vitt előadás eszményét. A korabeli Nemzeti Színház anyagi és személyi viszonyai között elképzeléseit csak részben sikerült megvalósítania. Részese lett azonban a magyar színházművészet nagykorúsodásának, a Nemzeti Színház első aranykorának (1843 és 1848 között), amikor a játékszín a nemzeti közgondolkozás egyik műhelyének számított, amely Egressyre színészként, rendezőként, drámabírálóként, szakíróként, igazgatósági tagként egyaránt építhetett. Mindezt figyelembe véve érthetjük meg igazán Egressy és Petőfi barátságának motívumait is. A költő nemcsak az adottságain felülemelkedő művészt csodálta benne, hanem felnézhetett a közéleti emberre is, aki a színpadon politizált, és aki személyében kötötte össze a magyar radikalizmus két nemzedékét, Kazinczy Gábor Ifjú Magyarországát és a márciusi ifjak körét. 1848 tavasza azután új történelmi szerepet hozott Egressynek is. Március 15-én ő is beszélt a nyomda előtt várakozó tömeghez, valószínűleg része volt a Bánk bán aznap esti műsorra tűzésében, és Petur jelmezében ő szavalta el a színpadról Petőfi versét. A nemzetőrnek állott színész dolmányát (akár Petőfiét Barabás Miklós híres rajzán) korona nélküli címerkokárda díszítette, kalapja mellé a republikánusok másik ismertetőjelét, a vörös tollat tűzte. Nyári szabadságát fegyverben töltötte: „Vendégszerepet fogok játszani a véres drámában, melyet a magyar nemzet e pillanatban ád a világnak, s az utókornak. Kevés napok előtt Brutuso- kat, Mátyásokat s Coriolánokat játszám, most a komoly valóság színpadán talán pisszegés nélkül fogom eljátszani néma szerepemet.” Egy őszintén teátrális kor megnyilatkozása ez, amelyet a szegedi kormánybiztos és a felvidéki gerillavezér Egressy tettei hiGritti szerepében (Barabás Miklós kőrajza, 1845)
