Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 3. szám
telesítenek a szabadságharc történetében. Tíz nappal a világosi fegyverletétel után lépte át Egressy a török határt az Al-Dunánál. A forradalomban igen aktív és ezért távollétében halálra ítélt magyar színész nehéz helyzetbe került: családjától elszakítva, hivatásától megfosztva kellett jövőjéről gondoskodnia. Egressy ezen a vizsgán megbukott. A hazatérés mellett döntött, és az amnesztia lehetőségét bizalmas jelentésekkel szolgálta meg. Az sem véletlen, hogy kiadhatta törökországi naplóját, amely ma egyformán fontos dokumentum Petőfi utolsó napjainak, a szabadságharc végóráinak és az emigrációs élet kezdeteinek vizsgálatához — akkor azonban, 1851-ben főként a Kossuthot bíráló passzusok váltottak ki kedvezőtlen visszhangot. A Nemzeti Színház színpadára azonban 1854- ig így sem léphetett. Tudását operarendezőként próbálta hasznosítani. Foglalkoztatásának az a híres eset vetett véget, amikor Erkel Hunyadi Lászlójának fináléjában a színfalak mögött ő kiáltotta el a címszereplő prózában írt, az adott esetben akár jelképesnek is tekinthető mondatát: „Magyarok, halljátok végszavam: én ártatlan vagyok!” Könyvírás, a nyugdíjkérelem fontolgatása (ennek köszönhetjük önéletrajzát), a Petőfi szellemét is idézgető spiritiszta esték, a fiatalkori teológiai tanulmányok felújításának gondolata — kétségtelenül mutatják Egressy emberi elbizonytalanodását addig az 1854. május 10-i Lear király-előadásig, amikor is újra színpadra léphetett. Egressynek még tartogatott pályája egy második, gyümölcsöző időszakot, 1854 és 1866 között. Ahogyan a drámairodalomban Szigligeti, az operatársulat élén és a zeneszerzésben Erkel, úgy a színészetben egyre inkább ő lett a reformkori értékek megőrzője, a romantikus nemzeti művészet letéteményese azután, hogy 1854 és 1858 között sorra visszavonult vagy meghalt a Nemzeti Színház alapító gárdája. A megőrző tendencia a színház egyetlen lehetséges taktikája volt az önkényuralom évtizedében. Ez klasszikus szerepeinek érettebb újrajátszására és az ismét kulcsszerephez jutott régi és részben új történelmi példázatdrámák főszerepeinek megformálására adott lehetőséget Egressynek. Lear és Hamlet a példa az előbbire, Jókai Dózsa Györgye, a Bánk bán Peturja és Obernyik Brankovics Györgye az utóbbira. A szerb despota török elleni harcai félreérthetetlenül aktuális mondanivalót sugalltak a kortársak számára, akik megtanulták az allegóriák és példázatok nyelvét. 1848 intő tanulságát hordozta a drámában a magyar—szerb sorsközösség gondolata. A magánéleti cselekményszál pedig erős érzelmi hatást ígért, kivált az apa és a török által megvakított fiúk nagyjelenetében. A reformkorban feltűnt szerző befejezetlenül maradt drámája, amelynek V. felvonásán régi gyakorlata szerint Egressy is dolgozott, mégsem több a magyar romantikus dráma átlagánál. Jutalomjátékká a színész tette, aki tragikusi és karakterábrázoló pályájának tapasztalatait sűrítette a címszerepbe. Ugyanezt az értékőrzést mutatja Egressy szerkesztői, szakírói munkássága is. Ilyen volt a rövid életű Magyar Színházi Lap (1860), amely a hőskor számos dokumentumát közölte, és az elmélet igényét közvetítette a pusztán gyakorlati magyar színészet számára. Csaknem három évtizeden át készült egy színészeti kézikönyv megírására. A színészet könyve végül halála évében, 1866-ban jelent meg Pesten. Sok vívmányt megőrzött benne fiatalkora kísérletező kedvének eredményeiből és akkori alapelveiből is (így az értelem és érzelem egységéről az alakításban), de közeledett az eszményítés, az Arany János szavával: „önmagánál szebb, dicsőbb természet” programjához, azon a módon, ahogyan azt Vörösmarty és Bajza reformkori színibírálataiban, Arany pedig Vojtina ars poé- ticájában megfogalmazta. A színészet könyve az első magyar színházi korstílus, a romantika részletekbe menő, tételes összefoglalása. A romantikáé, amelyet az 1865-ben megnyílt Színi Tanoda tanáraként még Egressy is oktathatott, amelyet a vidéki színészek mintául vehettek, és amely így megőrződött még a XX. század elején is. S hogy milyen volt ez a stílus, arra a Hamlet Egressy készítette rendezőpéldányának egy rövid részletével válaszolhatunk. A dán királyfi atyja szellemének elbeszélését hallgatja a helsingőri vár fokán: „két kezével arcát palástjába rejti, s a beszéd végéig úgy marad. E szót: Oh szörnyűség! mintha ő maga mondaná, ismételve, fejét háromszor csóválja meg. E szóra: Isten veled — palástjából kibontakozik, a másik térdét is a földre ereszti, mintha atyja után akarna csúszni; szemei a legmélyebb fájdalom kifejezésével csüggenek atyján. E szóra Gondolj reám — két kezét atyja után nyújtva arcra borul, s egy kis ideig ezen helyzetben marad; azután félig fölemelkedik.” Egressy Gábornak csaknem mo- liére-i szépségű, színpadi halál jutott osztályrészül. 1866. július 30- án, Obernyik Brankovics Györgyének címszerepében kapott agyvérzést a Nemzeti Színház színpadán, és még aznap éjjel meghalt. Néhány óra híján Petőfi halála tizenhetedik évfordulóján — a költőén, aki már 1844-ben leírta ezeket az áttételes értelmű, de utóbb szimbolikussá lett sorokat a leg- múlékonyabb szépmesterség művészéről : A költő ír, csak hogyha kedve tartja, A képíró, ha kedve tartja, fest... És a színészt befogják az igába, Habár halállal sújtja őt az est... 175 esztendeje, 1808. november 3-án született. KERÉNYI FERENC Egressy halála a színpadon (Pállik Béla festménye, 1866) 27
