Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 3. szám
BOTCSINÁLTA Magyarországon a pásztorkodás mint hagyományos életforma a XX. század elejéig fennmaradt. A pásztorok o parasztokhoz képest viszonylag nagyobb szabadsággal, önállósággal és sajátos kultúrával rendelkeztek. Sokféle szerepet betöltő munkaeszközük, a pásztorbot már régen a foglalkozási ág jelvénye lett. így a pósztorbot az ünnepi viselet előírásos kellékévé vált. 1717-ben a csallóközi pásztorok céhes rendtartása például azt is előírta, hogy a pásztoroknak az úrnapi körmenetben bottal és gyertyával a kézben kell részt venniük, zászlajukon pedig Krisztust egy báránnyal és pásztorbottal kell ábrázolniuk. A pásztor alakjának szinte máig tapasztalható idealizálásában visszacseng az a romantikus felfogás, amely a hagyományos életformák közül a pásztorét emelte ki, és juttatta a hozzá fűződő szabadság képzete folytán szimbolikus szerephez. Az 1860-as évek táján például a főváros divatos ifjai szűrben és pásztorbottal, fokossal sétáltak a korzón, s a korszak egyik legnevezetesebb szobra Ferenczy István A búsuló juhász című alkotása volt. A magyar néprajztudomány a népművészeten belül külön műfajként kezeli a pásztorművészetet. E fogalmat 1892-ben Herman Ottó vezette Juhászkampó, Mernye, XX. sz. be, s még ma is használják, noha ma már nyilvánvaló, hogy az elsősorban használati és munkaeszközök, ajándéktárgyak faragásában megnyilvánuló pásztorművészet párhuzamai és mintái a parasztok és mesteremberek munkáiban is megtalálhatók. A pásztorok készítette művészi tárgyak közül figyelemre méltó a botok csoportja. A többnyire keményfából való, testmagassághoz szabott bot az állatok terelésénél, őrzésénél, regulázásánál munkaeszköz, amellyel egyszerű jelzések is adhatók a munkatársaknak és a terelőkutyóknak. Vaddal, rosszindulatú támadóval szemben a pásztorbot fegyver, de táncban, ügyességi versenyben, játékban is megvan a szerepe. Helyenként hiedelmek is fűződnek a pásztorbothoz, állatgyógyításnál, rontás elűzésénél varázseszközzé is válhat. A munkához használt botok, juhászkampók, kanászbalták elsősorban a gyakorlati rendeltetéshez igazodtak, és csak másodsorban váltak dísszé, sőt jelképpé. A funkciók megkettőződése is bekövetkezett, a tárgykészletben a munkaeszköz mellett megjelent a már csak ünnepi alkalomra rendelt pásztorbot. Ez utóbbi esetben a gulyás a nagyobb bunkósbotot díszítette, a csikós vékonyabbat használt, a kondásé pedig sajátosan görbülő alakjáról volt felismerhető. Bizonyos egyszerű formák az egész országban elterjedtek, mások csak adott tájakon voltak használatban. A három-négy fémkarikából álló csörgővel felszerelt, úgynevezett csörgősbotok, amelyek Skandináviától Svájcig ismertek voltak, nálunk csak a Kisalföldön és az ország nyugati vidékén terjedtek el. Az egyszerűbb botokat ki-ki maga faragta, de a díszesebbek készítéséhez már nem mindenki értett. Egy-egy specialista munkáját megbecsülték, sőt utánozni igyekeztek, s ilyen értelemben pásztorfaragó iskolákról is beszélhetünk. A remekbe készült pásztorbot, a juhászkampó vagy fokos nagy érték volt, a pásztorok cserélték egymás között, sőt a XIX. század vége felé már nemcsak pásztori használatra, hanem ajándéktárgyként is árulták a pásztorbotokat. A bot előkészítése gyakran még az élő fán kezdődött. Az alkalmasnak ítélt ágat vagy fiatal fát késztetni lehetett arra, hogy növekedésékor a kívánt görbületeket kövesse, vagy hogy két ág összecsavarodjon. Ha a kiszemelt ágat az évek során szabályos közönként bevagdalták, a kéreg forradásai váltak a későbbiekben elkészített bot díszeivé. A frissen kivágott ágat vagy a már megszáradt fatörzsből kihasított botot pácolták, füstölték, különféle zsiradékkal vagy mésszel kezelték, hogy a bot tartós és hajlékony legyen. Némely fafajta az edző eljárások után is megőrizte pirosas vagy barna színét, más fajtáknál pörköléssel, színezéssel igyekeztek tetszetős színárnyalatokat elérni. Számtalan apró fogása, módja van annak, hogy a természet adta fakéreg, göcs, görbület, elágazás csekély beavatkozással, alakítással szolgálja a művészi megformálást. Ilyen esetben - mint a népművészetben gyakori - nem elsősorban a művészi teljesítmény vált ki elismerést, inkább a faragó találékonysága. A karcolás, az ékrovás és vésés országszerte ismert technika, gyakorlatuk a legrégibb darabok geometrikus díszítményeinél csakúgy kimutatható, mint az újabb keletű faragásoknál. Az ékrovás mellett, különösen a világosabb fák díszítésénél vagy a szarutárgyakon jelenik meg a karcolás, amelynek segítségével könnyebb a szabad vonalú rajzok készítése, és amely gyakran színezéssel párosul oly módon, hogy a karcolt vonalakba színező anyagot dörzsölnek. A karcolt és vésett minták hangsúlyozásának sajátos módja a mélyedések kitöltése viasszal. Ez a díszítésmód, a spanyolozás a XIX. század elején jelenik meg a Dunántúlon. Az ország más területein csak elvétve akad hasonló jellegű díszítés. Sem előzményeiről, sem elterjedéséről nem tudunk sokat, noha például Bretagne-ban esküvői kanalakon, Rügen szigetén pedig mosósulykokon láthatjuk e sajátos intarziatechnika párhuzamait. A viaszberakásos díszítés igazi területe a borotvátok vagy szelence felülete: a pásztorélet stilizált ábrázolására a nagyobb síkfelület alkalmasabb, mint a bot palástja. Mégis akad spanyolozott bot, pipaszár, s a leveles, indás ágak, virágok, apró állatok között feltűnik a díszes öltözetű pásztor vagy pásztorból lett betyár, olykor egy-egy nőalak. A szabad rajzú díszítmény kompozíciója a botokon oldottabb, mint a doboztetőkön. A különféle anyagok applikációjának széles skáláját vonultatják fel a pásztorbotok. A juhászkampók fejrésze készülhet alkalmasan leágazó facsonkból, őzszarvból, rézből, s a fogantyú vagy kampó maga is lehet további díszítmény hordozója. Az Alföldön réz, később szara, csont vagy akár színes kaucsuk lemezből kivágott apró formákat (csillag, ház, kutya, pásztor) szegeztek fel a botra szabad elrendezésben, előre kivésett helyre. A fémmel való díszítés egy másik módja az, amikor a vonalraj- zú minta mentén vékony fémlemezt vernek be a fába. Általában rézlemezt vagy vékony, sodronyszerű rézhuzalt használtak, s főként geometrikus díszítményt tudtak e technikával előállítani. Ugyancsak országosan ismert volt a botok ónnal, ólommal való díszítése. Ilyenkor a kifaragott, kivésett, többnyire egyszerű minta vájatait öntötték ki ólommal úgy, hogy a bot feje a fémből képződjék. A fában gazdagabb vidékeken, a Dunántúlon és az ország északi tájain a paraszti, illetve pásztori fafaragás művészi szintre emelkedett. A felület díszítése az egyszerű karcolástól a reliefszerű domború faragás különböző változatain át eljutott az áttört faragásig vagy akár a körplasztika jellegű formákig. Egy- egy faragásfajta más és más egyéb díszítésmóddal egészülhet ki. A múlt század vége óta igen elterjedt domború faragás két alapváltozatot mutat: vagy a hátteret mélyíti ki a faragó úgy, hogy a felszín lapos marad, s ekkor a háttéren a fémtechnikából ismert poncoláshoz hasonló felületkezelést igyekszik utánozni, vagy valóban magas-reliefet alakít ki. További lépés az áttört faragás, melynek legszebb példái az északmagyarországi padhátak és széktám-
