Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
monstranciáit (szentségtartóit). Mindent meg is tesznek a mesterek, hogy fontosságukat bizonyítsák. A budai ötvöscéh céhlevele szerint ők az úrnapi körmeneten a legrégibb céhek előtt lépdelnek. A XVIII—XIX. századból 800 mesternév ismert. Hogy ki volt közülük csupán jó iparos és ki művészegyéniség, azt a fennmaradt tárgyakból lehet megítélni. Kapossy János szerint „Másfél évszázad műgyakorlatából alig 4—5 mester magaslik ki, aminő Szi- lassy János, Libay Sámuel, Szentpétery József s még néhány, kiknek ismert alkotásaiból immár művészi egyénisége is világosan körvonalazható.” A történelem folyamán váltják egymást az uralkodók és az uralkodó művészeti stílusok. A barokkos túldíszítettséget felváltja a lágyabb és rendezettebb rokokó, jön a klasszicizmus, majd a napóleoni háborúkat követő elszegényedés velejárójaként megjelenik az empire keresett dísztelen eleganciája, végül pedig annak bizonyítására, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul, feltűnnek a „neo” stílusok. A XIX. század jelentős ötvösmestere Szent- péteri József, tőle maradt fenn a legtöbb alkotás, amelyeken jól megfigyelhetők a változó stílusirányzatok. Szentpéteri 1811-ben lett a pesti ötvöscéh tagja, miután elkészítette remekét: egy kelyhet. Maga írja: „A remeket a mesterek a legnagyobb dicsérettel fogadták és mindkét városbeli ötvösök egymás közt beszélték, hogy mégoly remeket soha nem is látMentekötő lánc, 1812—18 Ghiczy Kálmán tintatartója, 1845 tak.” A húszas években készült műveit a klasz- szicista stílus jellemzi. Az első úrvacsora kely- hek és tányérok egyszerűségükkel a felhasznált anyag finomságát adják vissza. A megnyújtott körte, vagy tojás alakú, lábakon álló kannák arányos, finom díszítései bizonyítják, hogy bár mesterük csak Bécsig jutott el vándorévei alatt, de ott megismerkedett a francia ötvösművészettel is. A kannák és cukortartók fedelén látható virágcsokrok már nem olyan mester alkotásai, aki csupán a megrendelők igényeit elégíti ki, hanem művész kezemunkái. Szentpéteri sok-sok éven át készül, hogy bebizonyítsa: az ötvösség igazi művészet. „Kivert” munkát kezd el készíteni, egy vörösréz domborművet. „Míg ezen munkán dolgoztam, az volt reám nézve a legszomorúbb, hogy az ötvösök előtt már azelőtt is nevetségessé tettem magamat az által, hogy én a Künsztlerséggel magamat napról napra rontottam és nem a könnyebben készíthető munka mellett maradtam volna.” Nagy nehézségek és több évi sikertelen próbálkozás után, 1830-ban kész a mű: Nagy Sándor átkelése a Granicuson, melyet maga Ferenc császár vásárol meg. A következő húsz évben még két dombormű készül, az Arbelai ütközet és a Porus király fogságba esése, ez utóbbi ezüstből. Az ábrázolt jelenetek mindegyikét barokkos mozgalmasság és a legapróbb részletekig menő kidolgozottság jellemzi. És ezzel, a negyvenes évektől el is kezdődik Szentpéteri „neobarokk korszaka”. „Az a mód ahogyan az egyes ornamentális elemek látszólag önkényesen s mégis megfontolt számítással egymás mellé vannak rakva, ahogy a részletformák élénk lendülettel egymásba játszanak, egyetlen hatalmas mozgásnak benyomását keltik, ahol minden lángol és lobog” — állapítja meg tanulmányában Horváth Henrik. A Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítás bemutatja az utolsó magyar művész-mesterember sorsát, akinek tehetségére céhtársai mindig irigyek voltak, a magas művészet képviselői pedig csak mesterembernek tartották. Szentpéteri 1862-ben halt meg. Pontosan tíz év múlva uralkodói rendelet törli el a céheket. De a nagy változást természetesen nem az elavult szabályzatok eltörlése hozta, hanem „egy új találmány, a gőzkalapács... — írja Berényi János — Mert közvetve ez lendítette az addig aprólékosan kezdetleges és kicsinyes gépipart oly tökéletességre, minek következtében akkor vált ijesztő gyorsasággal fölöslegessé az ötvösmester klasszikusan nemes kézügyessége és türelme, amellyel maga öntötte, alakította, kalapálta a lemezt, saját keze munkájával domborította, díszítette a tárgyakat, beledolgozva szíve-lelke minden melegét és ihletettségét.” CZANIK MÁRIA Kézmosó kancsó, 1847 35
