Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
Az első utalást a magyarországi ezüstműves- Őtvösök tevékenységére külföldi forrásokban találhatjuk. Theodoricus Thuring szerint a XIII. század eleji ipar fejlettségére jellemző, hogy II. Endre leányának, a később szentté avatott Erzsébetnek jegyajándékai között olyan drágaságok voltak, melyekhez hasonló szépségűeket Thüringiában még nem láttak. A korabeli felsorolás a bársony-, selyem- és posztóruhák mellett ezüst bölcsőt, ezüst fürdőkádat és ékszereket is említ. Meglehet, ezeket nem mind hazai mesterek készítették, de a többi európai országhoz képest nem maradtunk le sem a mesterséget, sem pedig annak törvényes kereteit illetően. Londonban 1327-ben alakul meg az első ötvös céh, az olaszországi adatok elsőként a sienai ötvösöket említik 1361-ben. Nagy Lajos 1376-ban szabályozza az erdélyi szászok céheit, köztük az ötvösökét is. Luxemburgi Zsigmond pedig megtiltja az arany és ezüst kivitelét Magyarországról, és kötelezővé teszi a „próbát”, mely a felhasznált anyag tisztaságát bizonyítja. Főúri és egyházi megrendelő bőven akadt a mohácsi vész előtt. Az egykorú feljegyzések szerint Bakócz Tamás prímás hagyatékából „három napon át hurcolták az ezüst edényeket ide s tova, akárcsak cserépedények lettek volna”. A szigorú céhszabályok nemcsak a felhasználandó anyag minőségét, hanem a céhben dolgozók, az oda belépni szándékozók, sőt még családtagjaik életét is szabályozták. „1, MinCukortartó, 1823 den mester tartozik jó és tiszta ezüstből dolgozni. 2, Aki mester akar lenni, elégséges irományokkal tartozik bebizonyítani, melyik mesternél töltötte tanulmányi éveit. 3, Volt-e engedelmes és hű. 4, Legyen törvényes születésű és római katolikus vallású.” — írja egy XVI. századi ötvöskönyv, melyet a Magyar Tudományos Akadémia irattárába Toldy Ferenc titkár úr „Némely ötvösi jegyzések” cím alatt helyezett el. Ezen felül jelentős anyagi terheket is kellett vállalniuk az új mestereknek. A „mesterremek” elkészítése mellett — amely ekkor egy kehely, egy köves gyűrű és egy pajzs- zsal és sisakkal ékesített pecsét volt — sok pénzt vitt el a kötelező lakoma és a céhládába befizetendő összeg is. Mindent elkövettek, nehogy valami jött-ment kerüljön a „Betsületes Czéhbe”, ezért akinek atyja mester volt, vagy mester özvegyét, leányát vette feleségül, annak elengedték a befizetendő pénz felét: így jöttek létre az ötvösdinasztiák. A török hódoltsági időszak a régi magyar művészet valamennyi ága közül csak az ötvösség területén nem jelenti a történeti folytonosság megszakítását. Bár a művek nagy része kikerült az országból, de az erdélyi és felvidéki műhelyek a régi szép hagyományokat az erdélyi fejedelmek pártfogása alatt olyan eredménnyel ápolták tovább, hogy alkotásaik semmiben sem álltak mögötte az egykorú nyugateurópai műveknek. Az „erdélyi zománcos kely- heket” és „verejtékes” poharakat — elnevezésük a verejtékcseppekhez hasonló díszítésükről kapták — előszeretettel vásárolták. Más volt a helyzet a török hódoltsági területeken. Három Szegedről jött mester — a török elöl északra vándorolva — alapította meg Kecskeméten az ötvöscéhet 1557-ben. De az üzlet az üzlet: a török megrendelőket látták el árukkal, s a fényes Porta mindig elégedett volt a magyar termékekkel. A hódoltsági területeken török kézművesek is dolgoztak, és nevelték az utánpótlást; több mint egy emberöltővel Buda felszabadulása után, az 1737-es összeírás alkalmával a budai és pesti ötvösök többsége azt vallotta, hogy művészetét török mestertől tanulta. A háborús viharok múltával országszerte fellendült a kézművesség, és főképpen a nemesfémekből készült tárgyaknak lett nagy keletje. „Az ötvösművesség mindenkor a fölös gazdagság levezetője, a fényűzési hajlam kielégítője volt. Mindenhol a mozgó vagyon tartalékba helyezésének egyedüli módja, az infláció idején pedig a vagyon könnyű átmentésének eszköze.” — írja Berényi János. Ezt a bölcsességet a fejlődő polgárság hamarosan magáénak vallotta. Általánossá válnak az ezüst ruhadíszek, gombok, suj tások, evőeszközök. A mestereknek ugyanolyan arányban kell készíteniük a férjhez menő módos polgárlányok „ezüstneműit”, mint a református egyházak úrvacsora kelyheit, vagy a katolikus templomok Kanna, 1823
