Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
A múlt év végén jelent meg Lipcsében egy érdekes, szép kiállítású könyv, Anne Braun: Historische Zielscheiben című munkája. A szerző Európa egész területéről gyűjtötte össze a lövésztáblákat, s a legszebbekről száztíz képet közöl is. Közülük öt a bajai Türr István Múzeum gyűjteményéből származik. A két legrégibb, ismert lövésztábla 1413-ból, Baden-Wüttenbergből és 1500-ból, Stuttgartból származik, de a XVII— XVIII, századi Nyugat-Európában a lövészegyletek, s velük együtt a lövésztáblák már elterjedtek. A bajai Czéllövész Társulat 1803-ban alakult, s ez egyben a város legrégibb kulturális egyesülete. Létrehozója a pacséri Császár Ferdinánd földbirtokos és táblabíró. Kezdeményezéséhez csatlakozott Baja értelmisége is. A városi tanács telket ajánlott fel, s a tagok áldozatkészségéből felépült két faház a lövészethez és a mulatságokhoz. 1830-ban e helyet már nem találták megfelelőnek, s a Lőkertet a város déli végére helyezték át, ahol 1835-ben avatták fel az ugyancsak társadalmi összefogással felépült lőházat. A céllövöldékben eredetileg a város védelmére gyakorlatoztak országszerte. A napóleoni háborúk idején polgárőrségek alakultak a rend fenntartására. Tekintélyes polgárok őrizték a katonai raktárakat, a sóházat, kísérték a kincstári pénzküldeményeket, őrködtek a közbiztonság felett. Ez s az utódok kiképzése volt tehát az elsődleges feladata a bajai céllövész társaságnak is. Ebben még a bécsi udvar sem talált kifogásolni valót. Nem szólhatott az ellen sem, hogy a lökért a társas ösz- szejövetelek, a mulatságok színhelye legyen. Baja a múlt század elején közel hétezer lakosú, három nyelvű iparoskereskedő város. A magyarok egy része környékbeli földbirtokos nemes vagy hivatalnok, más része iparos. A németek kereskedők és iparosok, a délszlávok közül a szerbek kereskedők, a bunyevácok pedig főleg földművesek. Baja földrajzi fekvésénél fogva a XIX. században az Alföld egyik legforgalmasabb kereskedővárosa. Nyugat-Európa iparosodása és a napóleoni háborúk miatt a XVIII, század végén, a XIX. század elején többször volt gabonakonjunktúra. Bácska és Bánát gabonáját a bajai kikötőben rakták hajókra, hogy Bécs felé szállítsák. A város határában hizlalták az exportra hajtott marhákat is. Baján keresztül áramlott az Alföld távoli részeibe a dunántúli bor, a tutajokon leúsztatott épületfa, a hajón és szekéren érkező iparcikkek tömege, fgy a kereskedők mellett nagy számú iparos talált megélhetést a városban. Űk biztosították a „háttér-ipart”, ellátták az ide érkező idegeneket, a környéket, s persze a helybélieket. Ez a pezsgő élet összeforrasztotta a különböző anyanyelvű és társadalmi állású lakosokat, megosztották a városi és társadalmi tisztségeket is. Szükségét érezték annak, hogy kötetlen körülmények között is találkozzanak, megbeszéljék a mindannyiukat érintő kérdéseket s a haza sorsát. Hisz ez az időszak a nemzeti öntudatra ébredés kora. Az 1848-as polgári forradalmat többek között az ilyen társas körök készítették elő. A bajai lövészegylet a maga korában demokratikus intézménynek számított. Egyenlő jogokkal rendelkezett a magyar nemes, a német iparos, a szerb kereskedő. 1842-ben határozatot hoztak arról, hogy a társaságnak izraelita tagjai is lehetnek, míg az országgyűlés csak 1876-ban nyilvánította őket egyenrangú állampolgárnak. A hétvégi lövészeteken, vasárnapi mulatságokon beszélték meg a város ügyeit, az itt kiérlelt gondolatok kerültek aztán a városi tanács elé. Itt határozták el például a gimnázium felépítését, a laktanya építését (hogy ne a lakosokat terhelje a katonák beszállásolása), az utcák kikövezését, takarékpénztár alapítását. Itt látták vendégül a város jeles vendégeit is. 1832-ben mór magyar nyelvű lövésztáblát festettek, 1842- től pedig csak magyarul vezették az addig német-magyar nyelvű jegyzőkönyveket. A szórakozás mellett (ebben részt vettek az asszonyok, a mindkét nemhez tartozó fiatalság, s itt szövődtek az életre szóló szerelmek is) rendszeresen gyakorolták a lövészetet, versenyeket rendeztek. A maihoz hasonló céllapot a középpontján át egy szeggel erősítették fel. Ha valaki a szeget találta el, az volt a szeglövés, ami nagy eseménynek számított, s emléktáblával örökítették meg. Ezekkel a lövésztáblákkal aztán a lőház falát díszítették. A lövésztáblák az egyesület megszűnése után, a II. világháború alatt kerültek be a Türr István Múzeum gyűjteményébe. A 40 darabból álló együttes 1805 és 1858 között készült, többségük az első két évtizedben. Az 1840-es évek elejéről nem maradtak táblák, 1840- ben ugyanis leégett a város, s az újjáépítés éveiben a társulat nem működött, helyiségeiben tűzkárosul- tak laktak. Azt azonban nem tudjuk, hogy az ötvenes évek végén miért szűnt meg a lőtáblák készítése. A táblák kerek vagy négyzet alakú, többnyire 60-70 cm nagyságú deszkalapok. A képet vagy közvetlenül a deszkára, vagy egy alapozó rétegre, ritkábban ráragasztott kartonra, olajjal vagy temperával festették. A lövésztáblának emlékeztetnie kellett a céllapra, s ezért a kompozícióba célpontot helyeztek el. Ugyanakkor a nagy eseményt szövegben is meg kellett örökítenie, és közölni a lövész nevét s a dátumot. Ehhez gyakran még egy felirat, sokszor versike járult, mely a kép témájához, a szeglövés eseményéhez, vagy a lövész személyéhez kapcsolódott. Egy latin nyelvű kivételével, németül vagy magyarul íródtak. A képek témája sokféle. Egy részük a céllövéssel, löLövésztábla Baja látképével, 1820 ■t cJlo*-
