Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
bontakozik ki, ha mozgásba hozza valamilyen erőfeszítés, ez az erőfeszítés pedig a munka.” Életművét a külső stílusjegyek alapján három nagyobb korszakra szokták tagolni. A húszas évekig írt darabjai az úgynevezett orosz periódust alkotják. Ám itt is Bartók lát mélyebbre: »Hogy Stra- vinszky úgynevezett „oroszos" periódusában, melyek az eredeti kitalálású témák és melyek népdalkölcsönzések, azt idevágó adatok híján nem tudom megállapítani. Egy azonban bizonyos: ha van Stravinsky tematikus anyagai között eredeti kitalálású is — és kétségkívül van ilyen —, akkor az a legügyesebb és leghívebb népdal-imitáció.« E korszakban születtek többek között a Tűzmadár, a Petruska és a Tavaszi áldozat - ez utóbbit nevezte Honegger „a zene atombombájá"-nak. Stravinszkij reálisabban fogalmazott: „Egyszerűen megpróbáltam új vért ömleszteni a zenébe, hogy új életet adjak neki." Nagyjából az ötvenes évekig számítható az úgynevezett neoklasszikus periódus, a régi zenetörténeti korszakok újjáálmodása, a „tiszta zene" jegyében, erősen romantika ellenesen. A legtöbbet játszott Sztravinszkij művek közül ide sorolható A katona története, a Pulcinella, az Oedipus Rex oratórium és nem utolsó sorban a Zsoltárszimfónia, melyet utolsó budapesti látogatásakor, 1963- ban ő maga vezényelt, 81 éves korában. Ekkor cáfolt rá a legjobban arra a sokat idézett gondolatára, miszerint »A zene lényegében képtelen bármit is „kifejezni": akár érzelmet, akár magatartást vagy lelkiállapotot, akár természeti tüneményt. Nem, a kifejezés sohasem volt a zene szerves belső sajátossága . ..« Mégis, milyen magával ragadó romantikus líraiság jellemezte előadását! Mennyire megéreztette az öregedő mester megbékélő, bölcs életszemléletét! Ám e művek születése korában - írásban legalábbis - másként vélekedett. Például a Fúvósszimfóniáról, az Oktettről, a Zongoraversenyről és a Zongoraszonátáról összefoglalóan eképpen: „Száraz és hideg zene, áttetsző és habzó, mint a pezsgő. Vége már annak az időnek, amikor én gazdagítani akartam a zenét, most már építeni akarom. Már nem azért harcolok, hogy kiterjesz- szem kifejező lehetőségeim körét, ehelyett inkább a zene valódi tartalmát próbálom elképzelni. Talán azért van az, hogy híveim némelyike nem ért meg engem ... Visszatérek Bach-hoz, a tiszta ellenpont világos eszméjéhez .. A „késői" Sztravinszkijra leginkább az új bécsi iskola hatott, főleg Webern. Sikereinek tetőpontján „váltott" ezúttal is, sokkolva hallgatóságát, és bizonyítva az örök megújulás képességét. Az utolsó művek — Cantata, Szeptett, Három Shakespeare- dal, In memoriam DHan Thomas - mégsem újdonságukkal ragadnak meg elsősorban, hanem azzal, hogy bennük szinte híd épül a Sacre (Tavaszi áldozat) világához, jelezve az életmű lényegében egységes ívét, a berobbanástól a tetőzésig. Szöl- lősy András szavaival: „A Halhatatlan már nem stílusfordulataival lep meg; életműve a rend és szabadság, az ember és idő kapcsolatainak új lehetőségeit tárja fel." A Sztravinszkijjal kapcsolatos adósságaink terhét jócskán gyűjtötték az előttünk élt generációk. Nálunk már a húszas évektől pezsgő viták folytak érte és ellene: hamisan szembeállították pályá- jának-zenéjének fordulatait, látszólagos átalakulásait a magyar zene új útjain járók törekvéseivel, eszményeivel. Az eredmény az életmű egyoldalú, szinte kizárólag csak az orosz korszak remekein és még egy-két művön alapuló ismerete- értékelése. Azóta, különösen az elmúlt évek rádiós és hangverseny-sorozatainak köszönhetően, szerencsére tágult a nálunk megszólaló SztravinszkijSztravinszkij 88 éves korában repertoár. Mindez együtt az új és újabb róla szóló monográfiákkal, tanulmányokkal már hitelesebb és teljesebb képet rajzol arról a mesterről, aki talán csak Picassóhoz hasonlíthatóan markáns módon hagyta rajta kézjegyét századunk zenéjén, művészetén — sok-sok évtizedről, a mi világunkról „tudósítva" a jelent és zenéjének későbbi hallgatóit. JUHASZ ELŐD 27
