Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
SZERENCSE FEI ! „A bányászat az emberiség ősfoglalkozásainak nagymestere, az emberi nem civilizációjának alfája ..." - vallotta Rákóczy Sámuel bányamérnök, a bányászat történetének neves kutatója. Hitét nemcsak a mesterség iránti elfogultság táplálta, hanem az a felismerés, hogy a bányászat már a legkorábbi időkben nagy leleményességet és szervezettséget igényelt a természeti erők viszonylag kezdetleges eszközökkel való legyőzésében. Az emberiség őskorának kökorszakra, illetve réz-, bronz- és vaskorszakra osztása önmagában is jelzi, hogy a bányászat a korabeli technikai fejlődés meghatározója volt. A kőkorszak embere sem találhatta meg mindig a föld felszínén az eszközei legfontosabb alapanyagául szolgáló kovakövet, ezek megszerzéséért gyakran bonyolult föld alatti rendszereket kellett létrehoznia. Magyar bányászviselet (XVIII, századi faszobor) Svaiczer Gábor díszbárdjo Tordai sóbánya (Wappler Gábor metszete, 1780) A kovabányákat az újkőkorban már speciális szaktudással rendelkező, Európa-szerte vándorló hivatásos bányászok művelték, akik a kovaanyagot a környező földművelő és állattenyésztő falvakban megtelepedett törzseknek adták el. Hazánkban a sümegi Mogyorósdombon és a tatai Kálváriadombon tártak fel világviszonylatban is jelentős őskori kovabányákat. Az őskori rézbányászatban jött létre a tűzzel való fejtés: a „tüzvetés”, melynél a fejtésekben rakott (s szállító- és légvágatokon át áramló levegővel szabályozott) tűzzel a kemény kőzeteket felmelegitették, majd hideg vízzel locsolták. A hirtelen lehűlés következtében keletkezett repedésekbe tölgyfa ékeket vertek, melyek vízzel leöntve megduzzadtak, s igy is elősegítették az érctest lazítását. 28
