Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
r £L n qL Lh r c D O Tűzmadár (Erkel színház) Életműve maga a zenetörténet. Nemcsak a huszadik század különböző zenei izmusainak összefoglalója, részben feltalálója, szinte a teljes múltat egyesíti a jelennel, megannyi nyitással a jövő felé. Zenéjében benne él a reneszánsz, a középkor, Bach és Beethoven, Csajkovszkij és Grieg, a gregoriántól a jazzig minden. Jellemzően Bartók éppen e sajátosságára utal: „Stravinsky nem nevezi meg témáinak forrásait... nyilván meggyőződésből teszi ezt: azt a felfogást akarja vele dokumentálni, hogy teljesen mellékes, vajon a zeneszerző saját kitalálású témákat használ-e fel műveiben ... Hogy a feldolgozott tárgy, illetve téma eredetének kérdése művészi szempontból teljesen másodrangú, abban föltétlenül igaza van Stra- vinskynak." Mindezek ellenére Sztravinszkij tiltakozott a leghevesebben, amikor a zene megújítóját látták benne. „Forradalmárnak tettek meg szándékom ellenére. . . Ügy hiszem, nincs igazuk azoknak, akik forradalmárnak tartanak ... Más a forradalom és más az újítás... A művészet lényegénél fogva konstruktív. A forradalom az egyensúly elvesztésével jár. Aki azt mondja: forradalom, azt is mondja: átmeneti zűrzavar. Márpedig a művészet a zűrzavar ellentéte.” Vajon a sok forrásból táplálkozó, azokat egyedi megújítással ötvöző legnagyobb műveknek higy- gyük, vagy a szerző olykor egymásnak is ellentmondó szavainak? A részleteknek vagy az óriássá növekedett egésznek? Vagy talán mégsincs feloldhatatlan ellentét a sokszor „cikázó" stílusok és a nyilatkozatok között? Vagy akárcsak Wagnernél, Sztravinszkij esetében is csak kulisszának kell tekintenünk a sokszor meghökkentő kijelentéseket? A harmincas évekből való önéletrajzában írja: „A zene, mint jelenség arra az egyetlen célra adatott nekünk, hogy rendet teremtsen a dolgok között, beleértve legelsősorban a rendet az ember és az idő között. Hogy ez a rend létrejöhessen, ahhoz szükségszerűen és kizárólag konstrukcióra van szükség. Ha a konstrukció megvan, és a rend létrejött, mindent megtettünk. Hiábavaló lenne azután még valami mást is keresni benne, valami mást várni tőle... A zene által felkeltett képzeteket nem lehet jobban megfogalmazni, mintha azokhoz hasonlítjuk, amelyek az építészeti formák játékának láttán támadnak bennünk. Goethe tudta ezt, amikor az építészetet megfagyott zenének nevezte.”' Szerinte a zeneszerzés mesterség: „Nekem, mint alkotóművésznek a komponálás mindennapi feladatom, amelynek teljesítését kötelességemnek érzem. Komponálok, mert erre születtem, mert nem tudnék meglenni nélküle. Ahogy elsorvad minden Petruska (Erkel Színház) olyan szervünk, amely nem működik állandóan, úgy a zeneszerző képességei is gyengülnek és eltompulnak, ha nem élteti őket az erőfeszítés, és az állandó tréning. A kívülálló azt hiszi, hogy az alkotáshoz meg kell várni az inspirációt. Ez tévedés. Nem mintha tagadni akarnám az ihlet fontosságát. Ellenkezőleg, olyan mozgatóerőnek tartom, amelyet minden emberi tevékenységben megtalálunk, s ami egyáltalán nem csupán a művészek monopóliuma. De ez az erő csak akkor
