Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 2. szám
A szemben. Megalapították a Sezessiont, Klimt elnökségével. Székhazukat J. M. Olbrich tervezte „Minden kornak a maga művészetét, a művészetnek szabadságot" felirattal. Új lapot indítottak Ver Sacrum címmel 1898-ban, hivatkozva az ókori római szent tavasz (a ver sacrum) áldozataira, a hazának szentelt ifjúság közösségeire. Az új épületben mutatta be Klimt 1902-ben hatalmas Beethoven-frizét, majd önálló kiállítását is itt rendezte 1903-ban. 1905-ben Klimt és csoportja kilépett a Sezessionból is. Időközben Josef Hoffmann építész megalapította a Wiener Werkstätte nevű iparművészeti társulást, amelynek munkájában Klimt is részt vett. Hoffmann brüsszeli épületébe, a Stodet-palotába alkotta Klimt talán leghíresebb munkáját, egy mozaikot. Szimbolikus és újabb, monumentális szecessziós müvei az ember, a művész tehetetlenségét fogalmazzák meg a kiismerhetetlen élettel, világgal szemben. A Beethoven-fríz burokba zárt ölelkező párja a szenvtelen, élettelen, illetve földön túli angyalkórus előtt meztelen kiszolgáltatottsággal áll. A csók című képét szinte már elborítja az ornamentika, Klimt stílusának legismertebb eleme. Ornamentális jelentőséggel mutatkozik meg az alapsik növényzete is. Alapsiknak nevezzük, de Klimt stílusváltása óta nincs jelentőségük a síkoknak és valós tereknek, minden motívum a képalkotó fantázia törvényeinek rendelődik alá. Ez a szubjektív szerkezet és ornamentika női portréin bontakozott ki. Klimt portrésorozatán mindenütt, kezdve Judith-Salome alakjától a valóságos arcképekig, az élet rejtélyét győzelmes mosollyal magukba záró női arcok tűnnek elénk, akár mint a művészettel meg nem fogható élet képviselői (a Szobrászat című rajzon), akár mint a művészet ihletői (Schubert). Az arc mindig más és más, mégis azonos kifejezésű és egyöntetűen valóságos, plasztikus, megfestése impresszionisztikus elemekben gazdag. Klimt ornamensei között legjellemzőbb talán a halforma (freudi értelemben a szexualitás szimbóluma), ami már korán megjelenik úszva lebegő nőalakjai között, a félig nyitott ajkak, félig húnyt szemek, alulnézetből láttatott arcok kísérőjeként. A tizes években rajzolt, ruhafodrok között kitárulkozó női aktjai mintha azt jeleznék: az Élet titkát megfejtő művész az egész természetre érvényes választ talált az örök szerelem, örök virágzás, örök újjászületés megfogalmazásával. Klimt tájfestészete példázza mondandójának egyetemes érvényét. Emberi alakokat mellőzve borítja el képeit apró foltokban a virágözön, szinözön, ami a természetnek éppúgy csodája, mint a művészetnek. Az elénk táruló pipacstenger éppoly győztesen és kihívóan néz velünk szembe, mint női arcai. Klimt nem enged mást látni, mint az áthatolhatatlan, élő, szépségében tobzódó rengeteget. Beleláthatunk a természet titkába: hihetetlen gazdagságába és örök megújulásába, ami a művész titka is. A munkásságában mindig megújuló festő 1918-ban halt meg. Osztrák és német magángyűjteményekben, múzeumokban őrzött képeinek érdekessége, hogy kereteiket is a művész tervezte a szecesszió szellemében. KESERŰ KATALIN Danaé, 1907 körül
