Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 1. szám
Rákóczi induló szénaboglyákról, egy katedrális homlokzatáról és kertjének vízililiomairól, mintha azt akarná bebizonyítani, hogy a fény változása, a pillanatnyi élmény tünemény volta miatt tulajdonképpen semmit sem lehet lefesteni úgy, amilyen. Hollósy ugyanezt demonstrálta egy másik példán, az éneklő-lelkesülő, szabadságvágyban egybeforró nép témáján. Nézőpont kérdése, hogy a Rákóczi-indulót befejezetlen vázlatok tömegének tekinthetjük-e vagy olyasféle sorozatnak egy belső tájról, mint Monet vízililiomai, amelyeket lehetőleg együtt szoktak kiállítani. Hollósy, míg a magyar nép megfestésének témájával viaskodott, egyre kevésbé vett részt a magyar művészeti élet csatározásaiban - azért is, mert az utóbbiak időnként eléggé kisszerűek voltak. Münchenben tanított, s nyaranta a felsö-tiszavi- déki Técsőn talált megnyugvást, itt bérelt műtermet, s itt van sirja is, az Ukrán SZSZK területén. 1918-ban, hatvanegy évesen hunyt el Técsőn. Utolsó éveinek talán legfontosabb műve az a barázdált arcú, keserű és dacos Önarckép, amelyet a Nemzeti Galériában őriznek. Kései tájai arról tanúskodnak, hogy szándékosan elhatárolta magát a művészet új mozgalmaitól, zárt világot keresett a Tisza partján. S ha nem a nagybányaiak későbbi stílusához hasonlítjuk komor barnáit és szürkés egét, hanem egy lélek dokumentumait keressük benne, közelebb kerülünk a Mednyánszkyhoz, Csontváryhoz hasonlóan csak önmagára hallgató festőegyéniség megértéséhez. SZÉKELY ANDRÁS 1
