Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 1. szám
IIÍTÉSZ VtVIIOI(I IO\ A magyar impresszionizmus kapcsán fölmerül a kérdés, hogy mennyire volt ez igazi impresszionizmus? Nehéz volt a XIX. századi magyar s a kelet-európai művésznek úgy elszakadnia a mindennapi élet, a társadalom problémáitól, hogy annyira a fény, a szín, a mozdulat varázsainak szentelhesse magát, amennyire azt a legvérbelibb impresszionisták tették. Mintha Petőfi versének parancsát követték volna a festők: ha „nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed, nincs rád szüksége a világnak..." Iskolapélda erre Hollósy Simonnak egy 1893-ban festett képe, Az ország bajai. Ez a kocsmai jelenet sok szempontból hasonló azokhoz a kompozíciókhoz, amelyeket például Auguste Renoir festett a Párizs környéki vendéglőben uzsonnázgató vidám evezősökről, kirándulókról. Igaz, ezek napfényben fürdő kertvendéglőkben élvezik az életet, Hollósy hősei meg zárt térben- amolyan csárdában - borozgat- nak, de ez csak az egyik különbség- a kapitalizmus virágkorát élvező francia polgár tökéletesen elfelejti minden baját a zöldben, különös tekintettel az ország bajaira - a feudalizmusból még egészen ki sem éviekéit, a kapitalizmus előnyeit csak kóstolgató kelet-európai művész még saját bajairól sem tud elfeledkezni, nemhogy az országéról, a társadaloméról. Ezért hát Hollósy - annak ellenére, hogy néhány festménye, például a Szegeden őrzött, csodásán friss vázlat Zrínyi kirohanásáról, odaillene a hires párizsi Jeu de Paume- ba, az impresszionisták múzeumába- stílusában „a naturalizmus, a realizmus és az impresszionizmus elemeinek az ötvözője”, ahogy Németh Lajos irta. Ha volt magyar impresz- szionizmus, azt inkább Ferenczy Károly nevéhez fűzhetjük, de hogy Ferenczy Károly művészete kibontakozhatott, az Hollósy Simonnak is köszönhető. Hollósy volt ugyanis a XX. századi magyar művészet nevelő iskolájának, a nagybányai művésztelepnek az alapítója a millennium évében. Valószínűleg ők maguk sem voltak tudatában a dolog jelentőségének, amikor elhatározták, hogy a nyarat nem a drága és forró Münchenben, hanem Máramarosban, a gyönyörű hegyek közt fekvő és olcsó albérleteket kínáló Nagybányán töltik. A konzervatív művészet iránt lényegesen nagyobb vonzalmat érző kultuszminisztérium se tudta, kiknek könnyíti meg az életét szabadjeggyel és egyéb szerény támogatásokkal, s amikor aztán legszivesebben Afrikába toloncoltatták volna a nagybányaiakat, már késő volt. Mai szemmel a nagybányai festészet semmiképp sem tűnik „felforgató jellegűnek”, de akkor a zsánerképek, Habsburg-hűségtől sugárzó történelmi tablók, díszmagyaros hízelgő portrék és mitológiai témákkal szalonképessé tett dús idomú hölgyek világában a fű harsogóan friss zöldje vagy egy közönséges szénaboglya telt barnasága merész lázadásként hatott. Pedig Hollósy Simon igazán nem volt forradalmár - legfeljebb az mondható el róla, hogy tanár létére nem tartotta a „három lépés távolságot”, amikor tanitványaival a munkától függetlenül találkozott, s ez még a bohém festőket némileg elfogadó Münchenben is szokatlan volt a múlt század utolsó évtizedeiben. Hollósy hamar, alig húszévesen került ide, a kelet- és közép-európai festők „Mekkájába”, miután néhány éven át a pesti Mintarajztanodában elsajátította az alapismereteket. Akadémiai tanulmányait ezüstéremmel fejezte be, s ez azt jelentette, hogy alaposan megtanulta a rajzolás és festés technikai fogásait, amennyiben a művész beéri a műterem falaival s a beállitott-beöltöz- tetett modellekkel, és nem kiváncsi Tengerihántás
