Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 4. szám
mm UTCÁK Belvárosi udvar a századfordulón A múlt század végére Budapest nagyvárossá nőtt, a kapitalizálódás itt éreztette legjobban a hatását, a gazdasági és társadalmi átalakulás itt formálta át leginkább az életmódot. A faluról, a kisvárosokból is sokan a fővárosba menekültek, ahol új, számukra is életlehetőségeket biztosító körülményeket reméltek. A nagy építkezések, az ipar gyors fejlődése valóban sok embernek kínált munkalehetőséget, de a családtagnak, a gyerekeknek és az öregeknek már alig. A századforduló Budapestjének szegénysége nem volt egyöntetű. Különbség volt köztük aszerint, hogy honnan, mikor és milyen körülmények között jöttek a fővárosba. Sokan a rokonokban bíztak, összeköttetéseket kerestek, s néha találtak is. A többség azonban „új keletű” volt - ahogy Joó György, Móricz A boldog emberének hőse mondta -, minden előzmény, előbb felvándorolt rokon, ismerős, összeköttetés nélkül vágott neki a nagy útnak. A századforduló budapesti szegénységének voltak olyan alakjai is, akiket a szépirodalom szinte jelképként ábrázolt, mint például Kosztolányi Dezső a lámpagyújtogatót: Egy szűk, kicsiny botban viszem a szent tüzet felétek, én örök újra bújtó, és kormos lámpagyújtó. Pedig a lámpagyújtogató, a gázlámpák őre, gondozója szegény ember, legtöbbször reménytelenül szegény, felemelkedni már nem képes öreg volt. A századforduló budapesti szegényemberei közül a szépirodalom legtöbbet a cselédlányokkal foglalkozott. A tájékozatlan kiszolgáltatottak keserves életét sokan, sokféleképpen ábrázolták. Részletesen szóltak a cselédlányok életmódjáról is; a cselédszobákról, vagy ha az sem volt, akkor a konyhában tartott ágyasztalról, a cselédlányok sokféle munkájáról: a bevásárlásról, takarításról, mosásról, gyerekápolásról, főzésről, de ruházkodásukról, bérükről s a velük való bánásmódról, szabad idejükről, a kimenőkről, a cselédközvetítőkről, a cselédkorzókról, az egy faluból jöttek összetartásáról, cselédkarrierekről, cselédbukásokról. A korabeli gazdasági és társadalmi viszonyokra jellemző, hogy a század- fordulón cselédkarriernek számított, ha a cselédlányból szakácsnő vagy úri háztartást vezető gazdasszony lett. Cselédkarrier volt az is, ha a cselédlány férjhez menve „önállósította" magát, mosónő lett belőle. A szegényebbje, akiknek megfelelő lakásra és felszerelésre sem jutott, házrajáró mosónő volt. Soknak sikerült azonban lakásra szert tennie, és beszerezni a nélkülözhetetlen teknőt, ruháskosarakat, vasalódeszkát, vasalót. Hazulról csak a szennyes elszállításakor és a kimosott, szárított, vasalt ruha hazavitelekor mozdultak ki. Lakásuk állandóan gőzben állt, minden idejüket az áztatódézsa és a teknő mellett töltötték. Nehéz munkájukban elfogyott szépségüknek állított emléket József Attila az Anyám és a Mama című versében. Utcaseprőnő, 1910
