Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 4. szám
A szegénygyerekeknek a szépirodalomban szintén többször ábrázolt csoportja az árusgyerekeké s a virágárus lányoké. Ha a virágárus lány valóban lányka, azaz igen fiatal gyerek volt, akkor ez a foglalatosság inkább a kolduláshoz állt közel. A hivatalos közegek annak is tekintették, és a „jobb helyekről” kitiltották őket. Ha pedig az árus nagylány, fiatalasszony volt, akkor csak egy lépés választotta el őket a prostitúciótól - legalábbis így vélekedtek róluk a jobb sorban élő, „standos” virágárusok. A sokféle, árusítással foglalkozó szegényember közül a gesztenyesütőt valósággal irigyelte a többi szegény, mert volt egy kis pénze, „kitartása”, amiből sütőüstöt, faszenet, fát, gesztenyét vásárolt, s nem utolsósorban azért, mert az őszi-téli hidegben, csonthasogató ködben, fagyban meleg helyen, a sütőüst mellett árulhatott. A főtt kukoricát árulók legtöbbje otthon főzte meg a kukoricát, és csak a főtt, meleg kukoricacsövet hozta a „sarokra". A gesztenyesütő és a kukoricafőző sokszor egy és ugyanazon személy. Működésük idényjellegű volt. Télen, a gesztenyesütés idején már nem főztek kukoricát, annak a nyárvége, ősz eleje volt az ideje. Az „ipart” olykor-olykor bővítették még a pattogó árusításával is, főleg télen. Nyáron a limonádésnak, a fagylaltosnak, a vízárusnak jött el az ideje. A limonádés és a fagyialtos ugyanúgy a szegények arisztokráciájához tartozott, mint a gesztenyesütő, bár a fagyialtos gyakran csak egy-egy cukrász elárusítója volt. Hogy a gyerekek, akikre, mint vevőkre elsőrenden számított, észrevegyék, nagy csengettyűszóval tolta egyik helyről a másikra kétkerekű, jéggel teli fagylaltos kocsiját. A századfordulón még nem volt általános, csak az elszegényesedés fokozódásával, a falusi szegénység tömeges megjelenésével párhuzamosan jelent meg a tökmag- és napraforgómag-árus a pesti utcán. Kosarakból, kisebb- nagyobb poharakkal mérve árulták a pirított tökmagot. A naprát vagy uszut, szotyolát vagy tutyelát, azaz a napraforgómagot pedig nyersen árusították. Régebben a cukorka is járta, meg a perec. Árusították az utcákon, de a színházban, moziban, cirkuszban is. A moziban, színházban való cukorka- és perecárusítás előkelő dolog volt, állandó elfoglaltság. Az árusok közt érdekes helyet foglaltak el azok, akik csempész- vagy tiltott árut hoztak forgalomba. Sokunk előtt felötlik még a tűzkő- és szaharinárus halkan, de mégis élesen beszélő, üzletét a kapualjakban lebonyolító, bujkáló alakja ... A vásárcsarnokok, piacok, a nagyobb üzletek táján egész sereg szegény ember lézengett. Csak egy részük volt „piaci légy”, azaz olyan dolgozni nem szerető ember, akit csak a szegénység kényszerített arra, hogy számára megfelelő, tehát rövid ideig tartó és viszonylag jól megfizetett alkalmi munkával egy-két napra kivágja magát. Nagy részük azonban kényszerű munkanélküli volt, akik a rendszeres munka reményében álldogáltak a flaszteren. Leginkább rakodással, a különböző áruk hazavitelével bízták meg őket, eladók és vevők egyaránt. Ők voltak a trógerek, akik ellen örök harcot vívtak az állandó alkalmazásban álló rakodómunkások és a hordárok. Hadirokkant újságárus 1916-ban Rakodómunkások körébe tartoztak fa-, szén- és építésianyag-kereskedések- nél állandó alkalmazásban álló rakodók, valamint a malmoknál, terménykereskedéseknél dolgozó zsákolok is. A fás- és szenespincéknél foglalatos- kodók favágást is vállaltak, hiszen ebben az időben a főváros java részén fatüzelésű cserépkályhák adták a meleget. A rakodóknak, zsákolóknak sajátos ruhakellékeik is voltak, bőrkötény, vállvédő bőr, sokuknak bőr csuklóvédő is. Munkájuk legnehezebb s ezért legjobban megfizetett része volt a fa és szén felhordása az emeletre vagy le a pincébe. A hordárok két nagy csoportra oszlottak. A gyaloghordárok kézben, háton, vállon cipelték a hordani valót. A másik hordárcsoportba azok tartoztak, akiknek két- vagy négykerekű kézikocsijuk volt. Ezek nagy mennyiségű, súlyos terheket is tudtak szállítani. Sajátos munkaterületük volt a költöztetés. Ők álltak a rakodók, hordárok hierarchiája csúcsán, őket csak a vasúti hordárok előzték meg, akik voltaképpen vasúti alkalmazottak voltak: fizetéssel, nyugdíjjal, a vasútnál szokásos kedvezményekkel. Az alkalmi rakodók, a gyalogos és kocsis hordárok vágya volt vasúti hordárrá előlépni. A hordárok egyébként büszkén viselt piros sapkáját örömmel cserélték volna föl a vasúti hordárok öntöttréz számával. Ha a nehéz munkát végző rakodók és hordárok kiöregedtek, utcaseprők, éjjeliőrök vagy parkőrök lettek. De csak kis hányaduk, mert az utcaseprés magas, mondhatni bizalmi állás volt, és a város eredetileg csak erős, fiatal embereket alkalmazott erre a munkára. Ha nem sikerült bejutniuk, rendszeresen eljártak pár fillérért járdát seperni, udvart takarítani, havat lapátolni a vicéknek. Nem is a házmestereknek! Hiszen a házmester olyan nagy úr volt, hogy ő nem végezte ezeket a rangján aluli munkákat, hanem vicét, azaz segédházmestert alkalmazott. Nehezen elérhető állásnak számított az éjjeliőrség is. A kiérdemesült rakodók, hordárok, elnehezült tagjaikkal, csökkent látásukkal és hallásukkal egyébként se voltak alkalmasak az őrzésre, az éberkedésre. A parkőrrel más volt a helyzet, pihentető állás, jó munka volt. Csakhogy kevés volt a park, és csak nyáron kellett őket őrizni. A parkőrök széles vörös posztókarszalagot viseltek, és hosszú, vasvégű botjukkal felszúrták a szemetet, az elszórt papírt. Általában népszerű figurák voltak. Némelyikük annyira azonosult az őrzött parkkal, hogy róluk „nevezték el” a parkot. A „kicsi Józsi” parkja a mai Engels tér volt a századfordulón, parkőre a kis termetű, majdnem törpe Józsi bácsi után. Sorolhatnánk még tovább is. Szólhatnánk a kapusokról, a londinerekről, a ruhatárosokról, jegyszedőkről, a cipőtisztítókról, kutyasétáltatókról, a fel-alá rohangáló, hangosan kiabáló rikkancsokról, a szikvízesekről, a jegesekről. Felszereltségük, ügyességük, alkalmi munkáik, jövedelmük különbözősége szerint nagyon is sokféle, gyakran egymással éles ellentétben álló csoportokat alkottak. Sajátos életmódjuk és tevékenységük hozzá tartozott a világvárossá fejlődő Budapest sokszínű arculatához. DANKÓ IMRE Halárus 1910 körül
