Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)

1982 / 4. szám

Ali baba varázsszavára kitárult a kincsesbarlang sziklakapuja, és a drágakövek, aranyék- szerek pazar káprázata mögött szerényen húzódik meg a csak egy ember számára megnyíló zár, lakat birtoklásának vágya. Ősi monda, régi szokás és hagyomány, modern opera kíséri végig kultúrtörténetünkben a biztonságot, védelmet és titkot jelentő jelképet, a kulcsot.

A kapuk, ajtók, ládák lezárásának gondolatát nem is mindig a tulajdon féltése, néha inkább a közösségben élő ember időnkénti elkülönülésre, pihenésre, magánéletre vágyódása ébresztette. Az ajtó belső oldalára vízszintes fadeszkát, fareteszt illesztettek, amit záráskor az ajtófélfa nyílásába toltak. Ezt kívülről egy nyíláson át lehetett elmozdítani. Később a faretesz úgy módosult, hogy a deszka megfelelő hornyába függőlegesen elmozduló, nehezebb facsap esett a retesz zárásakor. Nyitáskor a facsapot a vájatból ki kellett húzni, hogy a retesz vízszintes elmozdítását ne akadályozza. A csap kintről is kiemelhető volt egy megfelelő fakulcs segítségével, míg a retesz elmozdítására bőrszíj vagy madzag szolgált. Egy csap helyett akár többet is felszerelhettek, és számuk, illetve elhelyezésük rengeteg variációra adott lehetőséget, így a bezárt ajtót bajos volt kinyitni a hozzá való fakulcs nélkül. A kulcson, a csapok elhelyezkedésének megfelelően, emelő nyelveket képeztek ki. A kulcsok L vagy T formára emlékeztettek és hosszuk a 75 cm-t is elérte. Bár az efféle szerkezet nem nyújtott nagy biztonságot, az ajtó mögé rejtett zárban rejlő titokzatosság magával ragadta a képzelőerőt. Az Iliászban olyan titokzatos zárról olvashatunk, amelyet még az istenek sem tudtak kinyitni. Odüsszeusz magára maradt felesége szépen hajlított, elefánt- csont fülű érckulcsot tart kezében. Pénelopé bronz kulcsának ikertestvére Bostonban látható, és megállapították róla, hogy egyiptomi eredetű.

Az i. e. V. században a görög lakatosoknak sikerült leegyszerűsíteni a zárás műveletét. A kulcsok mérete azonban nem csökkent, ezért azokat a kapu bezárása után vállukra vették. E kényszer divatot is hozott, a vállra vetett hatalmas záróeszköz már messziről mutatta, hogy olyan ember közeledik, akinek van mit féltenie a tolvajoktól. E státusszimbólumot egészen a császárkorig még a rómaiak is megőrizték, s a papok és papnők kiváltsága volt a „kulcshordás”. A rómaiaknál már nemcsak a kulcs, hanem maga a zárszerkezet is fémből, rézből vagy bronzból készült. Az új anyag új mechanizmus megvalósítását tette lehetővé: megszületett a „római tolózár”. A retesz újból vízszintes mozgású lett, és az akadályozó fémből készült csapokat rugó ugrasztottá helyükre. A reteszelés felszabadításához a kulcsot körbe kellett forgatni. A fém keménysége és alakíthatósága lehetővé tette egyre kisebb zárszerkezetek létrehozását, majd kazetták, ládák lezárására alkalmas lakat készítését is. A kapu, a ház, az otthon lezárásának a lehetősége új szokások kialakulásához vezetett. A házasság napján a fiatalasszony ünnepélyesen átvette urától a ház kulcsát, amely jelképezte a ház, a háztartás gondjának, felelősségének átvételét, de a férj bizalmának jelképe is volt. A ház urának halála után az özvegy csak akkor nyerte vissza szabadságát, ha megfelelő szertartás kíséretében a sírra helyezte a kulcsokat.

A zár és lakat azon tárgyaink közé tartozik, melyek megőrizték ősi formájukat, csak díszítésük változott a kor igényeinek megfelelően. Gazdagodott a kulcsnyél és a fül, valamint a zárborítás díszítő megmunkálása, a toll pedig

NYITJA

a technika fejlődéséhez igazodva egyre bonyolultabbá vált. A gótika lakatjainál feltűnik a forma és funkció egysége, a szépség és fantázia harmóniája. A még név nélkül dolgozó kovácsmesterek munkája szakmai felkészültségről és játékos ötletességről tanúskodik. Ekkor terjedt el a kulcslyuk gazdagon díszített lemezzel való borítása, mely eltakarja a fába vésett lyukat.

önálló műalkotásnak tűnnek a reneszánsz kor zárszerkezetei. A XVI. század lakatosai kéz-' detleges szerszámaikkal virtuóz megoldásokat

XVII. századi vaskazetta zárszerkezete

hoztak létre, alig követhetően működő mechanizmusaikat különleges formákba öltöztették. A zárszerkezetet a kulcs felőli oldalon egy fém alaplemezre szerelték. így a mechanizmus látható volt, és mód nyílt arra, hogy a tolaty- tyúkat, reteszeket is díszesen készíthessék. A

XVII. században fedik be először a zárat mindkét oldalról. A korban nagy jelentőségű volt a várak és a városok erődítése, hiszen a biztonságot az idegen hadsereg veszélyeztette a legjobban. A városkapukat este lezárták, hogy éjjel ne zavarják meg nyugalmukat. A zár- szerkezet reteszgerenda volt, amit többnyire lánccal, lakattal biztosítottak. A váraknak alul- vagy felülcsapó hídszerű kapuja volt, a szárnyas megoldás csak később, az 1600-as években terjedt el, mint ezt- Déva várának 1640-ből származó leltári jegyzőkönyve bizonyítja. „Tsászár kapuja . .. kétfelé nyílik, két sarkán két vaskarika, lakat rajta egy. Ezen kapun egy kis fióka-ajtó vagyon, vaspántjai, sarkai három, vas szegezője egy, kulcsával együtt. A kapu felett egy darab álgy.ukötél, hetedfél ölnyi...” A szövegben szereplő „vas szegező” retesz, az „álgyukötél” pedig a kapu bekötésére szolgál. A leírás szerint a kapunak nincs önálló zárja és kulcsa, csupán a város birtoklásának vagy önállóságának jelképe.

A Tihanyi apátság íródeákja így írja le a szolgálatváltást, amelynél a kulcs átadása-átvétele fontos szerepet játszott: „Pisky István jött be Tyhanban az kapitánságban 25 Martii 1585, adták az kulcsot kezében 26 Martii 1585, ... ment ki Mestery János 27 Martii...” E középkori hagyományt, a kaszárnyakapu lezárását és a kulcs átadását a szolgálattevő tisztnek, az 1940-es évekig megőriztük. De például a város kulcsának átadása még ma is ünnepi esemény.

A kulcs önállósodásához, öncélú szerepének kialakulásához hozzájárult a barokk kor pompaigénye is. A kamarási hivatali rang jelképe a kulcs lett, amelyhez ugyan nem tartozott egyetlen működő zár sem, de gazdagon tűz- aranyozott, monogramos példányát övön vagy nyakban lehetett hordani. Az ősi nemesi leszármazást jelentette az úgynevezett „aranykulcsos kamarás” cím. A vas hengerlése, öntése már minden forma kialakítását lehetővé tette. Készült olyan kulcs, ami valójában pisztoly, vagy melynek bő szárában elfértek a titkos szerelmi vallomások. S hogy e légyottra hívó üzenetet küldője lepecsételhesse, egy másik kulcsának a füle egyben pecsétnyomóként is szolgált. XV. Lajos trónterméhez olyan kulcs illett, amelyet 1430 briliáns díszített. A kulcsot persze egyszer sem forgatták meg a zárban.

A kor azonban újat is hozott a zárszerkezetben, 1724-ben készült el az első olyan zár, amely a mai ősének nevezhető. Sikerült egyesíteni a reteszelés és a nyitás műveletét, a kulcs egy teljes körülfordulása kibillentette a csapocskákat, és a következő körülfordulásnál a zár nyelve kihúzódott a vályúból. A XVIII, század közepén született a világ talán legran36