Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 4. szám
s r jelvényt varrták ruhájukra, kalapjukra, szögelték botjukra hazafelé menet. Itt keresendő a botplakett eredete. A zarándok jel vény első igazolá- =•"' (jóllehet egy-két évszázaddal korábbi létezése nagyonis valószínűi egy 1106-os santiagói tudósításban találjuk: ekkor már árusították legnépszerűbb formáját, a Szt. Jakab-kagylót. Jó üzlet lehetett, mert sok helyütt az egyház magának tartotta fenn a forgalmazás jogát. Rómában III. Ince pápa 1199-ben a Szt. Péter templomnak öntési és egyedárusí- tási kiváltságot biztosított „ólomból és ónból készült jelvényekre, melyek Szt. Péter és Pál képét viselik, s melyekkel a látogatók feldíszítik magukat áhítatuk növelése és elvégzett útjuk igazolása végett.” Ezek a zömében igénytelen, ólom- és ónötvözetekből készült lapos öntvények olyan népszerűek voltak, hogy Aachenben 32 bódé árusította őket 1426-ban, a svájci Einsiedelnben 1466-ban pedig két hét alatt 130 ezer darab fogyott el. Rendkívül törékenyek és könnyen korrodálódnak, mégis ezerszám kerülnek elő ásatásokból. Anglia hatvan ásatási kerületében 1300-at találtak. A párizsi Cluny múzeum rendelkezik a legnagyobb gyűjteménynyel, melynek darabjait javarészt a Szajna iszapjából halászták ki. A legrégibb, XIII. századi példányt Magdeburgban találták a régészek. Norvégiától Jugoszláviáig szinte minden régészeti gyűjtemény őriz néhányat, bár ritkán állítják ki őket, mert nem látványosak. Annál szebbek a flamand miniatúrafestészetben ábrázolt darabok. A XV. század végén és a XVI. század elején gyakorivá vált széldíszként való szerepeltetésük. Egy kutató 117 azonosítható jelvényt csoportosított eredet és motívum szerint, s megállapította, hogy Róma jelvényei vezetnek. A kagyló a legáltalánosabb téma. A fönnmaradt zarándokjelvények zöme a kegyhely védszentjét vagy szimbólumát ábrázolja. Máriát a kisdeddel (Ein- siedeln), kagylót (Santiago), keresztezett kulcsokat vagy Veronika kendőjét (Róma), Becket Tamást lovon, vagy a vérét tartalmazó ampullát (Canterbury). Többnyire rácsöntvények, de üreges öntvények is lehetnek, melyeknek zsírkőbe vagy palába vésett öntőformái is többször előkerültek. Nagy részük apró szemmel van ellátva, hogy fel lehessen varrni a ruhára, vagy botra, zarándokzászló rúdjára szögelni. Akad tűvel felszerelt példány is. A jelvényeket a zarándokok egész életükben hordták. Előfordul, hogy a köröző levél ezzel jellemzi a keresett személyt. Olykor azonban az imakönyv lapjára varrták. Ájtatos lelkek, gyógyulást remélők az ágy oszlopára szögelték, babonások állatbetegség elleni óvásul a jászolra. Némelyek szerint a kegyhely mágikus erejét hordozzák. Ezzel magyarázhatók a jelvényekhez fűződő legendák. Regélték egy holland legényről, hogy egy ólomöntvényhez az Amersfoort-i Szent Szűz jelvényét is beolvasztotta. A munka végeztével egy cseppnyi ólomfelesleg maradt, s ez csodálatos módon visszaalakult zarándokjelvénnyé. Elterjedt az a szokás is, hogy a harangöntők az apró fémdombor- műveket az öntőforma falára illesztve „ráforrasztották” a harang palástjára. Az ólomöntési technológia tömeggyártássá fejlődött a középkorban. Elgondolkodtató, hogy a zarándok jelvények ólomón ötvözete erősen hasonló a betűféméhez, s így alighanem merített a szakma tapasztalataiból Johannes Gutenberg is, aki maga is gyártott zarándok jelvény eket. ENDREI WALTER Szenteltvízampulla mint zarándokjelvény, XIII. sz. A zarándokok kalapján a Szt. Jakab kagyló, ill. Szt. Péter kulcsa, mint a santiagói és római út emlékei Mária megkoronázása, XV. sz. A Szt. Sebestyént ábrázoló flamand minia- túrát zarándokjelvények övezik 27
