Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)

1982 / 3. szám

A magyar olvasó inkább az Ivanhoe Szerzőjének nevezné, hiszen gyermekkorához bizonyára hozzá tartozott a regény és a film élménye. Az 1814-ben megjelent Waverley című regény írója közel tíz éven át szigorúan ragaszkodott a névtelenséghez. Mind ez idő alatt folyt a találgatás, ki a rejtélyes ismeretlen, s miért marad háttérben, hp példátlan sikereket arat. Akkoriban ugyanis nem a népszerűséget ostromló fogás volt a titkolózás, „igazi" irodalomnak, nemes toliforgatói tevékenységnek csak a költészet minősült. A XVIII, századi regény túlhaladottá vált, s a próza afféle lebecsülendő, pénzkereső foglalkozás. Am a sikerben nemigen bizakodó szerzők készségesen fedték fel kilétüket, ha kellő példányszámot vásároltak a műből, és a kritika sem vonakodott. A Waverley A Nagy Ismeretlen, gúnyrajz 1825-ből

LATELV PISCCíVjiRtD IV t*ri -,MJ

Szerzőjét mégsem tántorította el szándékától a meglepően nagy siker, kiadójával kötött egyezségének fontos kitétele maradt a titoktartás. Végül is 1827-ben Napóleon-életrajza alá odaírja a nevét, majd nyíltan kimondja: „magamat mindazon regények egyetlen és önólló-szerzőjének vallom, melyek a »Waverley Szerzője« műveiként kerültek forgalomba”. A színvallásra még ekkor is a körülmények kényszerítették: kiadóvállalata, a James Ballantyne and Co. (a „társ” magát a szerzőt takarja) csődbe jutott, s a hitelezőkkel csak úgy köthetett egyezséget, ha megírandó műveit kínálja fel adósságai törlesztésére. Nem rejtheti többé véka alá, hogy „író létére” már sok-sok évvel korábban holmi kiadóvállalat létrehozásába fogott, mindenféle és időnként jól jövedelmező vállalkozásba keveredett.

„Azt hiszem, a közönség nem is sejti, hogy az író a megélhetésért ír, s ha ez kiderül róla, nagyot esik a szemében maga és műveinek értéke is. Attól fogva legfeljebb ha a második sorban lehet helye.” - írja a Nagy Ismeretlen időskori naplójában, s minden bizonnyal hasonlóképp gondolkodott már a Waverley megjelenése idején is. A Waverley Szerzője a XVIII—XIX. század fordulóját élő Anglia irodalmi közegébe jobban beleülő műfajjal, azaz sikeres költőként kezdte pályafutását a literatúra berkeiben. Ma már a tények furcsa fintorának tűnik, hogy az az író, aki hazájában és Európa-szerte új irányba terelte a regény fejlődésének útját, akit Balzac, Dumas és az orosz klasszikusok mesterüknek tekintettek, költőként nem titkolta nevét. Az utolsó lantos dala (1805) című ballada, az epikus jegyeket viselő Marmion (1808) és a skót középkort megelevenítő romantikus elbeszélő költemény, A tó hölgye (1810) is a tisztes családjától örökölt nevén jelent meg. A költőnek azonban nem volt kenyere a verset megillető fáradságos műgond. Az elbeszélő költemények kereteit egyre-másra szétfeszíti a történet, a prózában jóval nagyobb lehetőségekhez jutó mesélőkedv. A kortárs költő, S. T. Coleridge „versben írott prózának” tekinti ezeket a verseket - jogosan. A regény egyik jelentős angolszász szakértője, E. M. Forster pedig 1927-ben lekicsinylőén állapítja meg, hogy az érdekes történetek írója, a Waverley Szerzője rendelkezett azzal a „primitív" képességgel, hogy mindvégig

ébren tartja olvasói érdeklődését. Az író maga is rátapint az íráskészség „primitív" képességének megítélése körüli bizonytalanságra. 1809-ben írja: „Hálát adok Istennek, hogy tudok olyan rosszul írni, ami megfelel a jelenlegi ízlésnek.” S valóban ő gyártja - hihetetlen termékenységgel - a világirodalom első igazi bestseller könyveit.

Nem tudhatjuk, mi történt volna, ha az addig népszerű költő nem ismeri fel az újonnan fellépő vetélytárs, Byron 1812-ben megjelent Childe Haroldjában a valódi lírai személyiség, a romantikus szenvedély félreismerhetetlen jegyeit, s lassanként vissza nem vonul a költészet küzdőteréről, Feltehetően a másműfajúságnak köszönhető, hogy a vetélytársakból egymás teljesítményét elismerő pályatársak lettek.

1771-ben, Edinburgh-ban született a család kilencedik gyermeke: Walter Scott. Apai ágról a skót—angol határvidék hagyományait, anyai ágról merőben más, polgári-értelmiségi szemléletet örökölt. Karnyújtásnyira voltak tőle a skót történelem tárgyi emlékei, gyermekkori ismerősei a múltról tanúskodó öregek, mesék helyett pedig balladákat s a nemzeti dicsőségért vívott csaták történeteit hallgatta. „Gyermekként kaptam vad regéken, /s most, hogy lejtésüket idézem, / bár durva volt, ha a harang szól, / elmém hajdan- korban barangol, / s az érzés, mely a múltban ébredt, / a versben izzik s dalra késztet" - írja a Marmionban. Persze nem csak a „versben izzik”, hanem az életmű színe-javát alkotó, Skóciában játszódó regényekben: a politikai párharcokat feldolgozó Waverley-ben (1814), a vallásháborúk időszakába vezető Puritánok utódaiban (1816) és a skót szegénylegények életébe bepillantó Rob Roy-ban (1817).

A köznemesi Scott-család gyermeke az egyetem után apja mesterségét folytatja, de hamarosan elpártol a jogtudományoktól: ő is, mint akkoriban oly sokan, a kelta hősi dalok, balladák világa felé fordul. A gyermekkorából magával hozott „ódondászi” szenvedély, az ódon furcsaságok gyűjtése aztán a középkor iránti divatos érdeklődéssel, majd a történelem tudatos vizsgálatával társul. Járja az országot, balladákat gyűjt, s az akkori mércével tudományos értékű kiadványt, negyvenhárom addig még nem közölt balladát jelentet meg a skót határvidék balladakincséből. Ám nemcsak tollal a kezében éli bele magát a letűnt korokba, valódi középkori várkastélyt rendez be Abbotsfordban. A várúr birodalma egész élete során biztos menedék és írói műhely - egyúttal Scott életeszményének tárgyi megvalósítása. 1832 szeptemberében a végső menedéket is Abbotsford nyújtja, kérésére egy közeli romos apátságban temették el.

A biztos pont keresése az adott korszakban jogos igény. Változásokkal teli időszakokban, különösen akkor, ha az események kimenetele még nem körvonalazódott, általában valamiféle fogódzóra van szükség. Az egyik kézenfekvő lehetőség a többé-kevésbé már letisztázódott múlt felé fordulás, s a múltból átmentett erkölcsi és emberi