Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
Francesca da Rimini és Paolo Malatesta Gulácsy Lajos a századforduló után színre lépő festők haladó csoportjához tartozott. Alkotásain leginkább a szecessziós és a szimbolista művészet tartalmi és formai sajátosságai mutatkoznak. Munkásságát meghatározta a múltat visszaálmodó vagy a jövendő ismeretlen távlataiba sóvárgó művész magatartása. A törekvéseit megértéssel elemző költő, író és esztéta kortársak — Juhász Gyula, Bölöni György, Füst Milán, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső — az emlékezés poétáját, az álmok és látomások lírai hevületű megjelenítőjét tisztelték benne. Sok jeles művész akadt korában, aki nem tudta elviselni a művészeti és közéleti állapotokat, s kereste a menekülés lehetőségét. Időben és térben egyaránt messzire kalandozott a képzeletük. Különváltak, „kivonultak” a művészek szervezeteiből, esetleg kisebb közösségeket alakítottak. Mondanivalójukban és kifejezőeszközeikben újat és egyénit akartak adni. Gulácsy is ezt az elvágyódó, a világgal jórészt magányosan szembenéző szecessziós művésztípust képviselte. 1900 őszén fölvették a Mintarajz Iskolába, de egy esztendő múltával elhagyta az intézményt. 1902- ben rövid időt Rómában töltött, majd 1903- ban Firenzébe utazott. Képzeletét elsősorban Itália középkori és reneszánsz történelmének, irodalmának és művészetének emlékei mozgatták meg. Csodálta a legendákkal és mítoszokkal teleszőtt itáliai föld szépségét, belemerült a sajátos arculatú kisvárosok mozgalmas életébe. Már akkor úgy tetszett, mintha a magányosan dolgozó Gulácsy mégiscsak szeretett volna látni maga körül alkotótársakat vagy legalábbis szellemi rokonokat. Nem az itthoni vagy a külföldi kiállítótermek kedvelt művészeivel kereste a rokonságot, hanem ösztönös érzékével a művészettörténet nagy alakjai között vizsgálódott. Pályája elején felfigyelt a Raffaello előtti itáliai mesterek — Fra Angelico, Botticelli, Fra Filippo Lippi — munkásságára, s talán ezzel egyidejűleg a XIX. századi angol preraffaelita művészek, Dante Gabriel Rossetti és Edward Burne-Jones munkái is megragadták. Az előbbiek az őszinte egyszerűség, a naiv báj és az érzelmi gazdagság megjelenítésére irányították a figyelmét, az utóbbiak pedig a pályakezdése idején készült figurális műveihez, főképp nőalakjai megformálásához adtak útmutatást. Az itáliai irodalomból merített gondolatok talán legszebb emléke a Dante szerelmeseit, Francesca da Riminit és Paolo Malastestát megörökítő műve. Ezen a képen minden részlet oly üde, oly közvetlen és éterien tiszta, mintha a harmónia nem is a festék anyagához tapadna, hanem az anyagtalan zene dallamainak hallása révén született volna. A szecessziós rajzi elemek és a díszítő szándék ellenére az a sajátosan nagyvonalú formaképzés és érzelmi gazdagság tárul elénk, amely továbbra is jellemző marad Gulácsy művészetére. A Dal a rózsatőről című festménynek már a címéből is sejthető, hogy Gulácsy mennyire vonzódott a zenei kifejezéshez. Egy fiatal leány áll a virágzó rózsatő mellett, s fejét oldalra fordítja. Egész alakjából a fiatalság üde bája, öntudatlan magabiztossága és líraisággal telt érzékisége sugárzik. A gondoktól, fáradalmaktól és illúzióvesztéstől még meg nem zavart fiatalság boldogító élménye ölt itt képi formát. Gulácsy alkatában már művészi kibontakozása idején megmutatkozott bizonyos kettősség. Egyfelől az emelkedett áhítat, a festői tisztaság, másfelől a népélet, különösen a holland és belga kismesterek vaskos humorú népiessége ragadta meg. Kiváltképp amikor a csapszékek, a vásárok és az országutak pajzán, derűs figuráit festette. A játékos, komé- diázó alakok megjelenése már sejtette Gulá- csynak a színpad világa iránti érdeklődését. 1905- ben Budapesten a Thália Társaság számára színpadtervet készített. Ezzel a magyar színjátszást megújítani kívánó vállalkozáshoz nyújtott hathatós segítséget. 1906- ban Párizsban dolgozott, és ismerkedett a francia művészettel. Ott is megőrizte az itáliai földön kialakított festői szemléletét, de kifejezési készségét tovább mélyítette a francia szimbolista művészetből és még inkább a dekadens, szimbolista irodalomból kapott ösztönzésekkel. A Zarándokok hazatérése című, 1907 táján készült festményén a tartalom még a középkori életérzés emlékét idézi, azt az időt, amikor az emberekben mélyen élt a vallásos hit, s egységesebb világnézet határozta meg a művészek mondanivalóját. A festmény RLmQD* azonban formai megoldásában a századforduló, pontosabban a mi századelőnk esztétikai látására épül. Gulácsy minden bizonnyal segítő ösztönzést merített Puvis de Chavannes monumentális hatású és áhítatot sugárzó kompozícióiból, meg Gustav Klimt mély értelmű díszítőkészségéből. 1907 után már nem Firenzében, hanem inkább az észak-itáliai kisvárosokban, Veronában, Comóban, Padovában és Velencében dolgozott, s akkortájt nagy érdeklődéssel fordult a XVIII, századi észak-itáliai és a francia rokokó felé. Szinte bizonyos, hogy Antoine Watteau művészetét még párizsi tartózkodása idején megkedvelte, s továbbra is nagyra becsülte. Játékosság, keresettség és színpadszerűség volt a rokokó világában, s valami olyanZarándokok hazatérése
