Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
gigjárta, a mímelt érzelgéstől a szerelemvágyon át a halálos szenvedélyig. A romantika középkor-nosztalgiáját fejezte ki Hamlet-ala- kítása is. Erre engednek következtetni színészi megoldásai: a Szellem felé keresztként fordított kard felmutatása és Ophélia kolostorba küldésének szeretetteljesen-bánatosan formált jelenete is. Szerepépítkezését a legjellemzőbben talán III. Richárdja szemlélteti. Lendvay a kortársak szerint „kedélyes gaz- ember”-nek fogta fel a címszerepet, aki a hatalom birtokába jutva fokozatosan megnemesedett, s végül férfiként esett el a harcmezőn. A sorsdöntő jelenetet a fiatalabb színésztárs, Takács Ádám örökítette meg: „midőn Richárd ez ingerlő szavaira, ,döfd át e keblet, mert én öltem meg férjedet’, Anna döfésre emelé a kardot, Lendvay a fegyver alá csúszott s az ő csodás édes hangján rebegé: ,igen, de szerelmedért!’ — és e fogást addig ismétlé, míg Anna a kardot el nem vetette.” Lendvay Márton és nemzedéktársai romantikus alakításai teremtik meg a magyar színháztörténetben először a modernebb színészi szerepértelmezést, az egységes szerepfelfogást, a szöveghúzások gyakorlatát, valamint a nagyjelenetekre koncentrált játéképítkezést. De Lendvay Mártonnak külön fejezet jár reformkori operajátszásunk és a magyar rendezés évkönyveiben is. A vándorévek színésze kény- szerűségből rendelkezésre állott társulatának minden műfajú előadásán. Így lett a csengő tenorhangú Lendvay keresett énekes is, aki csak az 1840-es években hagyott fel az operaszerepekkel, miután elénekelte például Weber Szigligeti Ede Két pisztolyában Bűvös vadászának, Auber Fra Diavolójanak, Herold Zampájának címszerepét; A sevillai borbély Almaviva grófját pedig még a Pesti Magyar Színházban is alakította. Énektudása jól kamatozott az első magyar népszínmű, a Szökött katona sikersorozatában 1843-tól; Kor- pádi Gergelyként a színpadi slágerek egész sorát indította útjára. A rendezésről, mint elkülönült, teljesen önálló színházi feladatkörről nemcsak a vándorszínészetben, de a korai Nemzeti Színházban sem beszélhetünk. A rendezés ekkor az előadás pontos, zökkenőmentes lebonyolítására korlátozódott, s a vezető színészek látták el; játékuk, szerepformálásuk köré komponálódott a produkció egésze. Ilyen értelemben volt Lendvay is az 1840-es években a Nemzeti Színház rendezője. A színész hatása, közvetítő szerepe dráma és színpad között, közönségében realizálódik. Lendvay Márton ízlésformáló küldetését nehéz lenne túlbecsülni. Nem csupán viselete, mozdulatai formálták a divatot a pesti arszlánok körében, nemcsak a hölgyközönség kereste fel a „szép Marci” kedvéért gyakrabban a színházat. Pesten és vidéki vendégjátékain a fiatal színészek eltanulhatták tőle a mesterség fogásait. Vitte magával az egyetemes irodalom említett remekei mellett a kortárs magyar drámaírók, Vörösmarty Mihály, Szigligeti Ede, Czakó Zsigmond és mások műveit, amelyeket jutalomjátékaira is választott. A hálás közönség a szeretet és elismerés számos megnyilvánulásában részesítette. Nemzeti könyvtárunk máig őriz egy kisebb köteget a hozzá intézett üdvözlő versezetekből. Szülővárosa, Nagybánya pedig 1844-ben tiszteletbeli polgárává választotta. Az érdekes okirat egy mondatát érdemes idéznünk. Jól mutatja az idők változását, a romantikus színészmesterség nagykorúsodását és a polgári közönség mecénási szerepvállalásának ébredését: „a művészeti pályán magát kitüntetett, a nemzetiség és érzelem-nemesbítés előmozdítása körül érdemeket aratott, s a magyar színészet elsőrangú bajnokát: nemes és finom játékbeli ügyességének, s színművészeti érdemeinek tekintetbe vételével annál örömestebb kívánja a szabad királyi város polgári koszorújába betűzni, mivel e jeles és országos hírű férfiút — mint különben is helybeli születésű egyént — magához ezáltal is szorosabban kapcsolván, a művész és művészeti érdem iránti tiszteletéről tehet nyilvános bizonyságot”. Don Carlos és Bánk bán alakítója nem lett hűtlen a színpadon elmondott gondolatokhoz 1848—49-ben sem. Nemzetőr őrnagyi rangot viselt, miután a Nemzeti Színház férfitagsálendvay, mint Bánk bán gával együtt lépett be az önkéntes fegyveres testületbe. A forradalom kormányát Debrecenbe is követte, fellépett a sebesült honvédek javára. Színészi ereje és ambíciói nem sokkal élték túl a szabadságharc bukását. 1854- ben összeroppant, és bár még néhány évet élt a Nemzeti Színház nyugdíjasaként, csak árnyéka volt önmagának. E tragikus színészepilógus krónikása ismét Takács Ádám: „Utólszor Ba- latonfüreden láttam őt... Szavalgatott egykori kedvenc szerepeiből — és énekelt, mialatt csak úgy ömlöttek könnyei. A kő is megszánta volna! ,Csak még egyszer, egyetlen egyszer léphetnék színpadra’ — rebegé áhítattal. Azonban a sors megtagadta tőle ezt”. Született 175 éve, 1807. november 11-én Nagybányán, meghalt 1858. január 29-én Pesten. KERÉNYI FERENC 9T
