Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
szony megkívánt valamit, azt megkapja, mert ha nem: anyajegy lesz a gyermekén. A szülés előtti pihenés ismeretlen volt, a nehéz munkától tartózkodást is aligha engedhették meg. így mindig adódtak esetek a határban, munka közben megindult és lefolyt szülésre, az anya olykor teljesen magára hagyatva szült. De általában idős asszonyok, a vajúdó anyja s a bábaasszony segédkeztek. A múlt században azt tartották természetesnek, hogy a szülés nem ágyban, hanem a földön, szalmán folyt le. Nem feltétlenül hanyatt fekve, hanem gyakran guggolva, térdelve, kis székre ülve, így az anya több erőt tudott kifejteni. Hátránya, hogy a gyermekhez a segítők nehezebben tudtak hozzáférni. A férj álKeresztelő Nádújfalun 1926-ban (Ébner S. felv.) fazekasok által külön erre a célra készített komacsészében vagy ételhordóban. Az újszülött első fürösztése alkalmával a fürösztővízbe olyan tárgyakat helyeztek, melyekről azt gondolták, hogy kedvezően befolyásolja a gyermek jövőjét. Piros almát, hogy az arca piros legyen, tojást, hogy bőre fehér, teste gömbölyű legyen, hétféle fának hétféle virágát, hogy szép legyen. Ha következő gyermeknek fiút kívántak: varrótűt, ha leányt, akkor gombostűt is dobtak a vízbe. • A megfürösztött gyereket vajjal kenték be. A pelenkát régi, rossz ruhaneműből hasították. Az újszülöttet kis ingbe és pelenkába öltöztették, majd olyan szorosan körültekerték fáslival, hogy mozdulni sem tudott. A bölcsőt gyakran az apa Tardi asszony 1906-ban (Bátky Zsigmond felv.) tálában nem volt jelen a szülésnél, azonban nehéz szülésnél úgy vélték, érintésével, mozdulatával segíteni tud. A szülés után az anya gyermekágyba került, amit „boldogasszony ágyának” neveztek. Az ágyat lepellel, úgynevezett szúnyoghálóval vették körül, és az anyának előírás szerint ebben kellett tartózkodnia néhány hétig. Sokszor azonban erre nem volt módja. A hiedelem szerint a gyermekágyas ki volt téve a megrontásnak. Megóvására alkalmasnak vélt tárgyakat: ollót, fésűt, taplót, kést tettek a párnája alá. A gyermekágyas, különösen a szülés utáni első időben, nem tudta magát és családját élelemmel ellátni. Ilyenkor a komaasszonyok, keresztanyák hoztak élelmet, a készítette el. Ez lehetett a kenyérdagasztó teknő- höz hasonló teknőbölcső, vagy kis méretű, alacsony talpas bölcső. Később került a csecsemő a nagyobb talpas bölcsőbe. A kisebb bölcsők az anya ágya előtt a rengőpadon álltak, mert így az anya könnyen ringathatta a síró kicsit. Valamennyi bölcsőfajtába szorosan belekötözték a csecsemőt. A bölcsők két felső peremén lyuksor vagy kiálló kampósor volt a lekötöző madzag számára. A lekötözés haszna az volt, hogy az erőteljes csecsemő sem tudta magát kirúgni a bölcsőből, nem tudott kiesni. Gátolta viszont a szabad mozgást. Mégis ez a bölcsőmegoldás tette lehetővé, hogy az anyák szinte mindenhová magukkal hordozzák csecsemőjüket. A mezőre hónuk alatt vagy fejen vitték ki a kis bölcsőt. Ha otthon dolgozott az anya, maga mellé tette. Külön mezei bölcső is készült: háromlábú állványra függesztették, s az állványt lepedővel takarták le a nap, a legyek ellen. A cipelés terhet rótt az anyára, s ha volt kire hagyni a gyereket, nem vitte magával. Ilyenkor a gyerek vízbe vagy tejbe áztatott kenyérbelet kapott rongyba kötve. A csecsemőt a lehető leghosszabb ideig szoptatta az anya, akár egy évig vagy még tovább is. A hosz- szan tartó szoptatást védekezésnek is tartották a következő teherbe eséstől. A gyermek születése után általában nagy ünnepséget rendeztek: a keresztelőt. Ezáltal vált a kis jövevény egyháza tagjává, és így kapott nevet. A Kalotaszegi onyo 1942-ben (Gönyey Sándor felv.) keresztelő előtt ezt a nevet nem mondták ki, nem említették. A keresztelői szertartás a templomban folyt le, a pap, az anya és a keresztanya részvételével. Ezt követte a házi ünnepség, erre összejött a rokoni, szomszédi kör, s az étrend a legjobb ételekből állott. Ekkor kapta a gyermek az első ajándékokat, ez az aktus ismertette el létezését. A ritkán tisztába tett, nem rendszeresen szoptatott picinyek gyakori sírását ringatással, altatással csitították. A ringatás az anya és a nagyobb lánytestvér feladata volt. Az altató szövegek gyakran egyszerű hangutánzó szavakból álltak, monoton dallammal. F. GYÖRGYI ERZSÉBET 19
