Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
„Nincs semmi látható út a sivatagban és nyomot sem lehet találni, mivel a szél mindent telehord homokkal. Egy-egy helyen homokhegyek emelkednek, ám ezeket a szél egy idő után máshová halmozza fel" - írja Ibn Battuta arab utazó, a XIV. században. El Khela: a Semmi, az Üresség - tartják az arabok Földünk legnagyobb sivatagjáról, a Szaharáról. Namib, azaz „ahol semmi sincs”, evvel a hottentotta szóval jelölik a térképek Dél-Afrika atlanti partvidékének sivatagját. Ha a többé-kevésbé ugyancsak száraz félsivatagokat is figyelembe vesszük, ilyen „semmi" terpeszkedik a szárazföldek majd egyharmadán. A Rák- és a Baktéritő mentén az állandó leszálló légáramlat hozott létre sivatagokat, mint a Szahara, az Arab-félsziget, Mexikó vagy Ausztrália sivatagjai, az óceánparti hideg tengeráramlások esőgátló hatása a felelős a dél-amerikai Atacama és a dél-afrikai Namib létrejöttéért. A mérsékelt övezetben pedig az USA, Közép- és Belső-Ázsia területén a hegységek esőárnyékában alakultak ki sivatagos területek. Sivatag területén, az észak-mexikói Gran Desiertóban mérték eddig a Földön a legnagyobb meleget, kis híján 58 fokot árnyékban. A tengeráramlások által hűtött Namib és Atacama területén ugyanakkor a legmelegebb hónap középhőmérséklete is húsz fok alatt marad, a belső-ázsiai sivatagok teleit pedig zord fagyok jellemzik. Nem a hőmérséklet, hanem a szárazság, a csapadék szinte teljes hiánya fűzi össze Földünk sivatagjait. Határukat az évi 250 mm-es csapadékmennyiség görbéje rajzolja körbe. Ez azonban csupán számított határérték, hiszen vannak sivatagi vidékek, ahol évtizedek, sőt évszázadok óta nem jegyeztek fel esőt. A sivatag fogalmához képzeletünk végtelen homoktengerek hullámzó képét társítja. Pedig például a Szahara területének is csupán 25-30 százalékát borítja homok. Nagy részét kietlen szikla- és kavicssivatag uraljo. A sivatagi hegységek csupasz felszínét nappal tűző napsütés hevíti, éjszaka a felhőtlen égbolt alatt gyorsan lehűlő levegő hűti. A naponta ismétlődő hőtágulás a legellenállóbb kőzetet is kikezdi: repedések járják át, melyek mentén pengő hang kíséretében előbb-utóbb tömbökre hasad szét. A törmeléket elszállító folyók híján a hegyek saját aprózódó anyagukba temetkeznek. A szél, a sivatag szobrásza csupán a legkisebb szemcséket formázza vésőjével tovább. „Allah útjukra indítja a szeleket, felemeli a felhőket, szétterjeszti és darabokra szaggatja őket, s máris láthatod a belsejükből előtörő esőt..." - írja a Korán. A sivatagok pereme fölött néha megjelenő felhőkből heves záporok zúdulnak a sívó, kopár földre. Nyomukban csenevész kórók élednek fel rövid időre, a különböző száraz aszóvölgyek medrét pedig tajtékzó, horda- lékos ár tölti ki. A hirtelen zápor azonban csak ideig-óráig változtatja meg a táj képét, s néhány nap múlva már csak a szárazon zörgő bokrok emlékeztetnek rá. Néhány évezreddel ezelőtt az esőzések jóval gyakoribb vendégnek számítottak a mai sivatagok területén. A Szahara belsejében fellelt sziklafestmények festő-krónikásai füves-ligetes mezőségeken gazellára, orrszarvúra vadászó törzsek, marhapásztorcsoportok mindennapjait örökítették meg. A mai sivatagok határai mindössze kilenc-tízezer éve, az éghajlati övéknek a jégkorszak végét követő újrarendeződése során alakultak ki. A sivatag talán a természeti környezet legszélsőségesebb kihívása az emberrel szemben, aki erre a kihívásra számtalan módon igyekezett és igyekszik válaszolni. A sivatag szélsőséges éghajlati viszonyaihoz leginkább a vándorló állattartó törzsek nomád életmódja idomul. A sivatag peremén vagy a víznyerő helyek közelében sarjadó gyérfüvű legelők nyomában járva évente kétezer kilométert is megtesznek. A naponta itatást igénylő juh, a kiszáradt kórókkal is beérő kecske mellett a kéthetes nélkülözést is elviselő teve vált a legszabadabb nomadizmust biztosító állattá. Az egypúpú dro- medár Mezopotámiában történt háziasítása óta, ötezer éve szolgálja az embert. A nomadizmus több, mint gazdálkodási ág, a vándorlás évszázados hagyományokban gyökerező életforma. S bár a múló idő megfosztotta a nomádokat hagyományos gazdálkodásuk kiegészítő keresetétől, a rablóportyáktól, arabul razziáktól, a teherautók kiszorították a törzseket a karavánforgalom egyeduralmú irányításából, az életformához való ragaszkodás továbbra is biztosítja a vándorló állattartás fennmaradását. Még ha ez gyakorta furcsa, ellentmondásos formákat szül is. Sok szaharai nomád ma már legelőváltáskor nem tevéit, hanem a traktorokat „málházza fel” ingóságaival, a nappal melegét a hűvös éjszakában is őrző sötét állatbőrből készült sátraival. Az olajsejkségek pásztorai pedig a sátor mellett működő áram20 fejlesztő segítségével nézik a színes tévéműsort. Az életforma, az értékrendek változását sejteti azonban, hogy a régebben magukat mindenki fölé emelő, a földműveseket, letelepülteket lenéző nomádok az életmódjukat vizsgálók előtt szinte takargatják nomád mivoltukat, s közülük egyre többen rendelkeznek oázisbeli lakóhellyel is. Az állattartó nomádok életformájának ellenpólusát a letelepült, földművelő oázislakók képviselik. Bár az újabb öntözési módszerek az oázisok területét jelentősen megnövelték, az a hetvenöt Magyarország nagyságú Szaharában mégis csupán két-három Balaton kiterjedésű összterületet fedne le. A mélybe szivárgó és összegyülekező esővizet régebben a Fekete-Afri- kából behurcolt rabszolgák által ásott kutakból nyerték vissza, a villanyárammal vagy dízelmotorral hajtott szivattyús kutak azonban a Szahara mélyének kőzeteiben rejtőző vizet is a felszínre hozzák. Az egymásrautaltság ősi szokásjogokat őrzött meg. Ma is külön személy, a vízbíró ügyel az öntözővíz igazságos elosztására, és hasonlóképpen történik sokfelé a termények szétosztása is. Egyötöd-egyötöd arányban részesül az aratás gyümölcseiből az, aki földjét, aki vízhasználati jogát, igásállatait, vetőmagvakot vagy munkáját bocsátotta a közösség rendelkezésére. A sivatagoktól elhódított földek lakói számára a megtermelt élelem a legfontosabb kincs. A marokkói Atlasz-hegység oázisainak terményét ma is zordon sziklameredélyek tetejére épített erődökben, tárvárakban raktározzák. A tárvárak jelentőségét hangsúlyozza, hogy régente ezek nyújtottak - miként a középkor Európájában a székesegyházak - menedéket bizonyos bűncselekmények elkövetői számára. Az oázisok legfontosabb gyümölcsét, a datolyát, amelynek éretlen termése állatok takarmányaként, fájának törzse építkezések anyagául szolgált, már a sumérok és babilóniaiak is termesztették a Tigris és az Eufrátesz partján. A sivatagon túli, csapadékos területekről táplálkozó folyamok mentén — afrikai párjuk a Nílus - az öntözés, csatornaépítés, terménybetakaritás munkálatai igényelték, és elősegítették a szervezett államformák létrejöttét. A sivatagok természetes rendjét bolygató emberi beavatkozás veszteségekkel is jár. A túlhajtott öntözés növeli a talaj sótartalmát, és sókivirágzást, szikesedést okoz. A Níluson épített modern víztározók ugyan visszatartják és egész évben felhasználhatóvá teszik az áradások vizét, de az eddig a földeket termőre fordító tápanyagdús iszap most a tározók mélyén ülepszik le. Ember és környezete végtelenül labilis egyensúlyának katasztrófával sújtó megbomlása tette hírhedtté a Szaharától délre fekvő Száhel-öv nevét. A táj neve, jelentése „part", a Szaharát átszelő arab kereskedőktől származik. A sivatag füves-bozótos partját jelölték vele. A Száhel nevével egy évtized óta az elsivatagosodás, az éhínség fogalma kapcsolódik össze. Ezt a vidéket, amelynek 300-500 mm-es csapadékátlaga mögött 200-tól 800 mm-ig terjedő szélsőségek rejtőznek, nomád pásztorok és a főleg kölest termesztő földművesek lakták. A hetvenes évek száraz éveit bő csapadékú évtized előzte meg. Ezalatt a pásztorok egyre több állatot hajtottak ki a bővebben sarjadó legelőkre, a parasztok pedig öntözött földjeiket kiterjesztették észak, a sivatag felé. A szűk esztendők beköszöntével felgyorsuló láncreakció vette kezdetét. A kutakban alászállt a viz, az újonnan bevetett földekre homokpalástot hordott a szél, a nyájak az apadó vizű itatok nyomában járva a kiszáradó bokrokat is lelegelték. Amikor a híradások a Szahara előnyomulásáról szóltak, az nem a sivatag falként való egyenletes terület- szerzését, hanem éppen ezen túllegeltetett területfoltok elsivatagosodását jelentette. Ezek a terjeszkedő területek lettek a sivatag előőrsei. A csökkenő gabonahozam, az állatok elhullása, társulva az elégtelen orvosi ellátással, mintegy 200 000 ember életét követelte. A Száhel-övben nem csupán természeti katasztrófa játszódott le, nem éghajlatváltozás, hanem a terület teljesítőképességének határait figyelmen kivül hagyó, nem megfelelő emberi beavatkozás okozta a pusztítást. S egyesek szerint ugyan vitatott, de a helyzet súlyosságát mindenképpen jelző adatok szerint épp ilyen okok következtében évente ötvenezer négyzetkilométeren veszi át az uralmat a sivatag. Valóra váltva így Chateaubriand francia gondolkodó az utóbbi időben egyre gyakrabban idézett mondását, mely szerint az erdők a civilizáció megjelenése előtt is megvoltak már, a sivatagok csak utána jelentek meg Földünkön ... NEMERKÉNYI ANTAL
