Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
A bibliai paradicsom idillikus képe már eddig is több híres festőt ihletett meg. Képeiken békésen sétál egymás mellett oroszlán és szarvas, az első emberpár pedig az oroszlán sörényét simogatja, hiszen akkoriban még az oroszlán is valóságos „kezesbárány" volt. A Természettudományi Múzeum Állattára értékes tárggyal gyarapodott a közelmúltban. Az utolsó paradicsom alkotója, Bari Árpád festőművész ugyancsak a képzelet világába vezeti a szemlélőt, de festményével nem nosztalgikus hangulatot akar kelteni, hanem megrázó figyelmeztetést intéz napjaink emberéhez. Az utolsó paradicsomban még élnek azok az állatok, amelyeknek a valóságban már az utolsó képviselőjét is kiirtotta az ember. A kép előterében sétáló erszényes farkast néhány évvel ezelőtt látták utoljára Tasmania bozótos erdeiben, helikopterről. A kép bal sarkában álló zömök testű, hosszú csőrű különös madarat, a dodót, ezt a repülőképességét elvesztett pulyka nagyságú galambféle madarat azok a portugál hajósok irtották ki, akik a XVI. század folyamán újra meg újra partra szálltak a Madagaszkártól keletre fekvő Mauritius, Réunion és Rodriguez szigeteken, hogy ingyen „vételezzenek" húst. A kép közepén álló zebra fejű és nyakú, de barna törzsű, lótestű állatot, a kvaggát, a dél-afrikai búr farmerek irtották ki a múlt század közepén. Ingyen hús kellett a néger munkások számára és ingyen bőr a gabonazsákokhoz. Pedig hatalmas marhacsordáik mellett nem jelentett volna különösebb költséget, ha hébe-hóba levágtak volna egy-egy ökröt. A gabonát önthették volna jutazsákokba is. De a kvagga. teljesen' ingyen volt. A bennszülött őslakosság csak annyit ejtett el ezekből a gyönyörű patásokból, amennyire a lét- fenntartáshoz feltétlenül szüksége volt. Á fehér telepes viszont indokolatlanul is pusztította őket. A művész nemcsak a kipusztított állatfajoknak állít emléket, hanem figyelmezteti a mai kor emberét arra is, hogy ez a tragikus sors fenyegeti sok ma még létező állatfajt. Ilyen állatok menekülnek rendezetlen sorokban, egymást taposva a kép jobb sarkában ábrázolt modern nagyváros elől a sziklás tengerpartra, és egyre közelebb kerülnek a „holtak birodalmához". A Természettudományi Múzeum Állattára a képen bemutatott kipusztított állatfajok közül kettőnek a maradványaival rendelkezik. Ezek a darabok világviszonylatban is felbecsülhetetlen értékűek. Az egyik a vándorgalamb (Ectopistes migratorius) kikészített példánya. A vándorgalamb a múlt század elején még sokmilliós tömegben élt az észak-amerikai prériken. Neve is azt fejezi ki, hogy időnként messzire vándorolt. 1813 őszén, a francia származású és később világhírűvé lett amerikai ornitológus, John James Audubon az Ohio vidéki prérik fölött három nap alatt átvonuló vándorgalambok számát egymilliárdnál is jóval többre becsülte. A farmerek azonban milliószámra verték agyon s disznóikkal etették meg őket. A XIX. század második felére már megfogyatkoztak, s a farmerek hálókat állítottak fel, hogy elegendő „sertéstáphoz" jussanak. 1897-ben már mindössze 400 Vándorgalamb (Ectopistes migratorius) 10 példányt, 1900-ban 50-et találtak, míg végül 1907-ben, Kanadában elejtették az utolsó szabadon élő vándorgalambot is. Fajának utolsó példánya, az első világháború kitörése napján pusztult el. A Természettudományi Múzeum vándorgalambja még halála után is rászolgált a faj nevére. Egy kis kanadai állatkertben éldegélt, még jóval a faj kipusztulása előtt, majd mint kitömött példány, az írországi Dublin kollégiumába, a Trinity College-ba került. Amikor kiderült, hogy a faj kipusztult, újra visszakerült Kanadába, és onnan jutott a múzeum birtokába. Az állattár másik felbecsülhetetlen értékű darabja egy hatalmas tengeri emlős (Rhytina gigas) kissé sérült, de egyébként csaknem teljes koponyája. Ezt a tengeri tehenek vagy szirének közé tartozó tengeri emlőst Georg Wilhelm Steller német hajóorvos és természetkutató fedezte fel a Kamcsatka partjai előtt elterülő Parancsnok-szigetek környékén. A dán Vitus Bering vezetése alatt egészen Alaszkáig eljutott kutató expedíció parancsnoki hajója 1741. november 5-én az említett szigeten zátonyra futott. A hajótörötteknek a lakatlan szigeten kellett áttelelniök. Sokan elpusztultak skor- butban, a dán parancsnok, Bering is. A hajótöröttek szerencséjére a tengerben hatalmas, rozmárszerű, eddig soha nem látott tengeri állatok éltek, amelyek a sziget partjai előtt elterülő sekély tengerben dúsan tenyésző tengeri moszatokat „legelték”. A nehézkes állatok megszigonyozása és partra vontatása a hajósoknak nem okozott gondot. Steller rögtön felismerte, hogy különös állattal van dolga, és ezért a kifogottakat alaposan megvizsgálta. Megfigyeléseiről részletes feljegyzéseket készített. Ezeket 1751-ben a pétervári akadémia kiadta. Leírásaiból, vázlataiból megtudjuk, hogy a legnagyobb példányok hossza a tíz métert is elérte, súlyukat pedig 400 kg-ra becsülte. Vastag, fekete bőrük leginkább az elefánt bőréhez hasonlított. Fogai nem voltak, felső szájpadlását vastag, ferdén redőzött szaruréteg vonta be, ezen morzsolta szét a tengeri moszatokat. A Bering-féle expedíció után megnőtt a Parancsnok-szigetek forgalma. Egyre több prém- és fókavadász kereste fel a szigeteket, és ezzel megpecsételődött az óriás tengeri tehenek sorsa is. A vadászok tömegesen pusztították a védtelen állatokat. Az 1754-ben és 1762-ben itt járt vadászok még sokat ejtettek el közülük, de az a két orosz—alaszkai expedíció, mely 1772-ben és 1783-ban kereste fel a Parancsnok-szigeteket, már egyet sem talált, bár a nyílt tengeren állítólag még 1799-ben is ejtettek el néhány óriás tengeri tehenet. De azután már végleg eltűnt az utazók szeme elől. A múlt század második felében a tudósok igyekeztek minél többet megmenteni. Jelenleg alig egy tucat teljes csontváz látható a világ múzeumaiban. Egyes koponya-, borda- és más csontdarabok, valamint néhány kisebb bőrdarab már több múzeumban látható, mindenütt a legféltettebb kincsek közé tartozik. STOHL GÁBOR Tengeri emlős (Rhytina gigas)
