Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 2. szám
Jean Auguste Dominique Ingres francia festő, aki több mint fél évszázadon át az akadémikus klasszicizmus vezéregyénisége volt, kétszáz esztendeje, 1780-ban született. A romantika, a realizmus majd a kibontakozóban levő impresszionizmus korában az antik művészetet és az érett reneszánsz (elsősorban Raffaello) stílusát tartotta követendő művészi ideálnak. Híres mondása: „A rajz a művészet próbaköve”, a művészeti akadémiák jelmondata lett. Ingres következetesen távol tartotta magát azoktól a kiállításoktól, ahol romantikus festményeket mutattak be. Manapság pedig a romantikus művészet ihletésében alkotó festők között tartjuk számon. A formai tökéletesség megszállottjaként, zord szigorral ítélte el a romantikus „formai lazaságokat, felületességét”, melyet elsősorban a nála sokkal fiatalabb, de szintén nagy tekintélyű riválisnál, Delacroix-nál látott. A két nagy festő ellentétes művészi szemlélete a romantikus festészet belső fejlődésének egymást követő szakaszait jelentette. Ingres a Toulouse-i művészeti akadémián kezdte tanulmányait, majd 17 évesen Párizsvarázslatos színharmóniája miatt fogadta fanyalogva a képet. Puha, meleg fény szűrődik a függöny mögötti sarokba, ahol fehér drapériával letakart kereveten ül a modell, laza tartásban. Lágyívű, egyetlen vonallal körülírható sziluett és leheletfinom szín-átmenetek jelenítik meg a test melegségét, tartózkodóan érzéki szépségét. Utolsó híres képének, a Török fürdőnek is ez a poétikus alak a központi figurája; maga Ingres sem tudott elszakadni saját teremtményének varázsától. A római évek termése egyik sokáig érlelt antik témájú festménye is, a Vergilius felolvas az Aeneasból című kép, melyen az alakok szoborszerű felfogása Canova hatásáról tanúskodik. Ez volt az utolsó festménye, mely a korai klasszicizmus kemény, távolságtartó stílusának jegyében született. 1814-ben készült el egy különös akt, a Nagy Odaliszk. Ingres a természetesség, könnyedség látszatát megőrizve, szinte észrevétlenül torzította a formákat a kecses, a testet körülíró finom ívű arabeszk kedvéért. Különös szépsége ellenére a mű mégis hideg és távolságtartó. Napóleon bukásával megszűnt az a megrendelőréteg, mely Ingres nagyszabású képeit vásárolta. Ekkor azonban már olyan híres portréfestő volt, hogy a Rómában megforduló, külföldről érkező arisztokrácia számára szinte „kötelező volt” portré-rajzot készíttetni vele. Ekkor született a sok, légiesen könnyed rajz, mely minden színt és tónust a körvonalba sűrít a valóság túlzott leegyszerűsítése nélkül. Ez a páratlanul biztos rajzkultúra, a személyiség jellegzetességeit megragadni képes, de mindig finoman idealizáló művészet méltán járult hozzá Ingres népszerűségéhez. 1824-ben tért vissza Párizsba, amikor egy vallási témájú képe — a XIII. Lajos fogadalma — nagy sikert aratott a Szalonban. Ezután jelentős állami és egyházi megbízásokkal halmozták el. Ingres sértődékeny ember volt, egy nem elég kedvező kritikáért megneheztelt, és 1834-ben otthagyta Párizst, hogy újra A MŰVÉSZET PRÓBAKÖVE ba került, David műhelyébe. 1801-ben, szigorú klasszicista stílusban festett Agamemnon követeket küld Achilleszhez című képével elnyerte az Akadémia Római Díját. 1805 és 1824 között Itáliában élt. Valójában itt bontakozott ki egyéni stílusa, melyre elsősorban a görög vázafestészet és Flaxmann, angol klasz- szicista szobrász tiszta vonalvezetésű rajzai hatottak. Művészetének középpontjában az emberábrázolás állt, a portré és az akt, elsősorban az antik műalkotások emlékét felidéző sajátos női szépségideál. Egyik korai remekműve a Madame Riviere portréja, 1805- ből. A beállítás könnyed és elegáns. A drága kelmék, selymek, drapériák érzékletes, már- már tapintható anyagszerűsége, a vonaljáték kecses arabeszkjei kiemelik a modell megejtő báját, érzéki szépségét. Római tartózkodásának első éveiben alakult ki aktfestészetében az a témakör, mely végigkísérte hosszú művészi pályafutása során. Négy-öt mozdulatot, beállítást, kompozíciót alkalmazott, s szinte mindvégig ugyanazt a telt, de karcsú szépségideáit formálta meg. Talán a legszebb az a hátakt, melyet számtalan változatban megfestett ugyan, de egyik legkorábbi változata, a Valpicon fürdőző valósítja meg a céljául választott klasszikus nyugalmat, harmóniával átitatott tökélyt. Ma már meglepő, hogy a szoborszerű plaszticitás- hoz szokott korabeli kritika éppen festőisége, Itáliában élhessen, a római Francia Akadémia igazgatójaként. Itt fejezte be Stratonice (Antiochus betegsége) című kompozícióját, mely egy állítólag hiteles antik történetet dolgozott fel: Antiochus fiatal mostohaanyja, Stratonice iránti szerelme az ifjút halálra be- tegítette. A kép különbözik a korai klasszicista festészet puritán, rideg világától; romantikusan heves érzelmek ihletett, költői, de visszafogott ábrázolása. A gazdag architektúra és a dús drapériák pompája már a his- torizáló képek hellenisztikus világát előlegzi, de mégis hitelesen idézi fel az eszményített antikvitás korát. Rómából visszatérve, Ingres újra a párizsi Akadémia tanára, majd elnöke lett, e tisztséget haláláig viselte. A legelőkelőbb körök körülrajongott portréfestője volt, aki bátran visszautasíthatta a neki nem tetsző megrendeléseket. Bár stílusa a tízes évek derekától már alig változott, késői portréin felerősödött dekorativitás iránti páratlan érzéke. Csak olyan modellel dolgozott, aki egy-egy antik műalkotással vagy klasszikus művel való rokonság illúzióját keltette benne. Ingres különös bravúrral ragadta meg a modell egyéni báját, és egyeztette össze alapelképzelésével: a szépség megjelenési formáit a kiaszD'Haussonville grófnő 16 A RAJZ
