Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 1. szám
és szegénységet sarczoltató tolvajok”-tól. A név vállalása azonban még korántsem volt általános. A bujdosók új vezére, a későbbi kuruc királynak nevezett Thököly Imre és tisztikara a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején még csak elvétve hívta így magát. A törökök közül is többnyire csak a Magyarország területén állomásozók nevezték kurucnak szövetségeseiket. A szultáni athnamé-levélben, vagy egyéb hivatalos iratokban például a felkelők neve a „magyar nemzet" volt, Thökölyt pedig a „magyarok királya"-ként említették. Nyugat-Európában ebben az időben még nem használták a kuruc nevet. A felkelők szövetségesei és pártolói általában „elégedetlenek”-nek nevezték őket. A labancz nevet is inkább csak Magyarországon használták ekkor, de a császárpártiak sosem nevezték így magukat. Érdekesen alakult a kuruc név vállalása a Rákóczi szabadságharc idején. A kurucok Nagyságos Fejedelme egyetlen ismert írásában sem használta ezt a nevet, sőt egyes adatok szerint, követőinek is tiltotta használatát. Ennek oka az volt, hogy II. Rákóczi Ferenc eszményképe az állandó zsoldos seregek feltétel nélkül engedelmeskedő katonája volt, és számára visszatetszőnek tűnt a kuruc szó használata. A kurucz név ugyanis a XVII. század végén a hivatásos, de szabad zsoldos katonák neve lett, akik elszakadtak a termelő munkától. Ezek a katonák nemcsak a földművelő parasztot nézték le, de az ipart űző vagy kereskedő polgárt is. A jó „hamari lovakon” nyargalózó kuruc lovast: a „katonát”, vagy az erdők, ligetek rejtekútjait járó gyalogost: a „talpast” nem lelkesítette semmiféle hajdúvárosi kiváltság, csupán a vitézi élet. Az erről alkotott elképzelések lényegét II. Rákóczi Ferenc - jóllehet elfogultságtól nem mentesen - így foglalta össze: „Az ellenségtől messze tartózkodni, őrséget egyáltalán nem állítani, sokat inni és aludni, emberek és lovak hosszú pihenője után három-négynapos portyára indulni, az ellenséget hirtelen megrohanni: üldözni ha menekül, visszavonulni ha ellenáll. A háborúnak ez a felfogása az egész nemzetre elterjedt. Az a kevés katona, aki visszaemlékezett mindarra ami a szentgotthárdi csata és véres fegyverszünet óta történt, nem is beszélt másról, mint azokról a győzelmekről, amelyeket a török fölött portyázásokkal, meglepetésekkel és lesbenállásokkal arattak. Akik Thököly fellépése óta viseltek fegyvert, azok is csak hasonló eseményeket idéztek." Ha a Thököly személyével és követőivel kevéssé rokonszenvező Rákóczi el is túlozta a XVII. századi kuruc katonák harci felfogásának negatívumait, a lényeget tekintve mégis ez a szabad katonaélet azonosult a kurucság fogalmával. A Rákóczi szabadságharc nagy vérveszteséggel járó nyílt csatái távol álltak a régi kurucok hadviselési elképzeléseitől. Rákóczi katonáinak csalódása kicsendül az 1706 végén vagy 1707 elején keletkezett Szegénylegények énekéből is: „Nincs becsületi a katonának / Mint volt régen- tén a kuruczoknak!” A nosztalgikus utalás kétségtelenül a „kuruc király" hadinépére vonatkozott. Thököly alakja úgy vált egyre legendásabbá a talajt vesztett, kallódó magyar katonák gondolatvilágában, ahogyan ő térben és időben távolodott tőlük. Sokszor felidézték alakját, hiszen ő volt az, aki megbecsülte a „próbált vitézt”: a végvári katonát vagy a mezei hadak szabad hajdúját. Az ő hadvezetési módjában nemcsak a gazdag zsákmányt hozó „napnyugati” portyák kaptak helyet, de tere volt anjnak a régi, még a „céhes zsoldosság” korára visszanyúló és a magyar végvárakban töretlenül tovább élő demokratikus szokásnak is, hogy a haditanácskozásokon a közkatonák teljes joggal voksolhassanak a fontos kérdésekben. A kurucz névvel összeforrott világ és mentalitás tagadása eredményezte, hogy Rákóczi kerülte és tiltotta a szó használatát, nem pedig, hogy hallott volna valamit a kurucz név Dózsa paraszthadától való származtatásáról. Erről ugyanis egészen 1709-ig senki sem tudott, mígnem egy székely némesúr, miklósvárszéki nagyajtai Cserei Mihály le nem írta azt jobb időtöltés híján készített naplójában. A kurucokat és parasztokat egyaránt gyűlölő birtokos nemes műkedvelő etimologizálással kisütötte: mivel az Erdély egyes vidékein krucz alakban használt név hasonlít Dózsa kereszteseinek latin nevéhez, a cruciátushoz, az minden bizonnyal onnan vette eredetét. Cserei az elnevezés születése után közel négy évtizeddel, csupán spekulatív úton következtetett a szó keletkezésére. Ám a Csereinél jóval fiatalabb és külföldről csupán a Rákóczi-szabadságharc végén hazatérő tudós, Bél Mátyás, készpénznek vette, és terjesztette is Cserei semmivel alá nem támasztott vélekedését. Később pedig mindenki Bél Mátyásra emlékezett és hivatkozott. így nyert polgárjogot a magyar történettudományban a kuruc névnek Dózsa kereszteseitől való eredeztetése. Ügy tűnik, a történetírók sokáig figyelmen kívül hagyták a nyelvészek azon ellenvetéseit, miszerint a „kuruc” szó hangtani okok miatt sem lehetett a crucius vagy a cruciátus szó származéka. A történeti valóság kuruca csupán a későbbi korok történetszemléletében vált mítizált kuruccá. A Habsburg-ellenes küzdelmek szóhasználata a XVII. században is aránytalanul kevesebbszer élt a kuruc terminussal, mint azt a történeti hagyományokban gondolkodó mai ember feltételezhetné. Thököly katonái is gyakran és szívesen használták a bujdosó magyarság vagy még inkább a vitézlő rend megnevezést. Az idők során a kuruc elnevezés több jelentésárnyalattal bővült. A XIX. század végén, a XX. század elején a dacos, ellenzéki magatartás jelölésére szolgált. A két világháború közötti időszakban németellenességet jelentett, míg a labanc szó megmaradt németpártiságot jelölő kifejezésnek. Annyi bizonyos, hogy a kuruc jelzőt egyetlen magyar sem érzi magára nézve bántónak, a labanc minősítés viszont sértő kicsengésű papjaink szó- használatában is. NAGY LÁSZLÓ Thököly Imre 41
