Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)

1980 / 4. szám

■ Bodonhajó századunk első éveiben

veressel. Magyar és osztrák gályák viszont csak a XVI. század második

■ felétől épültek. Nagyságukra csak következtethetünk. Esztergom 1594. évi ostromában például 13 két sor evezős gálya is részt vett. A feljegyzések szerint a hajó legénységén kívül mindegyiken 600—650 puskás fért el. Ezek a gályák azonban nem boldogultak a folyón. Nehézkesek, mélyjáratúak voltak, vitorlázatukat csak a több kilométer széles Al-Dunán tudták eredményesen használni. Az igazi, Dunára való hadihajók a naszádok voltak. Többé-kevésbé végleges formájuk és felszerelésük a

XVI. század végére alakult ki. A XVII. századtól sajkának is nevezték őket. A legnagyobbak elérték a 30 méter hosszúságot és a 3 méter szélességet. Árbocukat egy latin vitorlával és megfigyelő árbockosárral szerelték fel. A hajó orrában elhelyezett ágyúkat és a lőport sátor védte, s a hajó farán állt a parancsnok, a „vajda" fedett fülkéje. Legénysége az ágyúk számának megfelelő tűzmesteren kívül az evezők kétszeres számának megfelelő hajóskatonából állott — ezek fele az evezőket, másik fele a fegyvereket kezelte.

Az állati izomerőt másként is megpróbálták kihasználni: „önjáró"

hajók építésével kísérleteztek a XVIII, században. A kiváló műszaki érzékű Batthyány Tivadar gróf különös hajót építtetett, mely vízfolyás ellen is tudott hajózni. A hajóra 1793-ban császári szabadalmat kapott, és hasznosítására Pozsonyban „Új királyi szabadalmazott hajóépítő és hajózási Társaságot" hozott létre. A hajót a hajótestbe beépített, rejtett lapátkerekek mozgatták, melyeket a hajótestben elhelyezett járgánnyal körben járó ökrök hoztak forgásba. A Magyar Kurír 1793-as leírása szerint a hajó „formája felül ovális, azaz tyúkmony forma, egészen be van fedve, körös körül folyosója, a födelébe pedig 4 oldalról egy ajtaja vagyon ... A szél részek között mind az ajtók, mind az ablakok lebocsáttatnak, és így . . . akármint hánykolódjanak a habok, s' akárménnyi víz tsapkodja annak oldalát, belső részébe be nem mehetvén, el nem süllyedhet." A vállalkozásnak ismeretlen okból nem volt sikere, utoljára 1802-ben említik ezeket a hajókat. Egy évtizeddel később Guilián Antal szervezett új hajózási vállalatot Pesten. Vízfolyás ellen „kapaszkodó hajózással" kísérletezett. Azaz a parton előrevitt és fához, oszlophoz, vasmacskához rögzített kötélnek a hajón levő járgányra való feltekeré- sével haladt előre. A járgányt lovak forgatták. Ez a kísérlet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A XIX. század közepéig a dunai hajóépítés kizárólagos anyaga a fa volt, főleg tölgy és fenyőfa. Az évezredeken át űzött hajóépítő mesterség megritkította az ártéri és parti őstölgyeseket, s a hajóépítők egyre inkább a hegyekből szállított faanyagra szorultak. Ezért a nagyobb hajóépítő telepek ott alakultak ki, ahol a hegyi folyókon tutajokba kötve leúsztatott olcsóbb faanyaghoz lehetett hozzájutni. így Komáromban a Vágón, Szegeden pedig a Maroson érkezett fából készültek a hajók.

A XIX. század első fele forradalmi változást hozott a hajóépítés és a hajózás technikájában. A Duna hajózásában új korszakot nyitott a gőzhajózás. Az első gőzhajók még fából épültek. A század közepétől azonban a hajóépítésből egyre jobban, s később teljesen kiszorította a fát a vaslemez. A század végéig még fennmaradt ugyan a fahajózás, építettek bőgős hajókat és fa uszályokat is, de a hajósgazdák egyre kevésbé bírták a gőzhajózás versenyét, s századunk első éveiben végleg eltűntek a Dunáról a bőgős hajók. Ma már csak a ladik és itt-ott néhány halászbárka emlékeztet a dunai fahajók évezredes múltjára.

MÉSZÁROS VINCE

Százötven évvel ezelőtt halt meg a német klasszikus filozófia legragyogóbb képviselője, Georg Wilhelm Friedrich Hegel. Fiatal korában akkori barátaival, Schellinggel és Hölderlinnel együtt fát ültetett a francia forradalom tiszteletére, melynek varázsától a későbbiekben sem szakadt el, még akkor sem, midőn a liberális porosz kormányzat a berlini egyetem filozófiai tanszékére hívja, s több mint egy évtizeden át tanít. Hallgatói közé tartozott Heinrich Heine és a német fiatalság akkor legjelentősebb képviselői. Bruno Bauer, Moses Hess, Karl Marx és Friedrich Engels fiatal korukban a hegeli filozófia feltétlen hívei. Míg Hegel előadásait zsúfolt tantermekben tartja, Schopenhauer — ugyancsak a berlini egyetem magántanára — mindössze néhány hallgatónak ismerteti filozófiai koncepcióját.

Hegel az első olyan filozófus, aki a világtörténelem egész menetét következetesen feldolgozza filozófiájában. Először teremt olyan gondolkodási módot, mely a dialektikát állítja középpontba, s az emberiség addigi történelmét áttekintve fogalmazza meg igazságait. A hegeli filozófia legfontosabb tételei ezért nem látszanak önkényes elgondolás eredményeinek, hanem úgy tűnik, mintha a világ történetének, kultúr- és tudománytörténetének, valamint a művészet történetének egész folyamata teremtette volna meg azokat az igazságokat, melyeket a dialektikus idealista filozófus hirdetett. Előadásait valóban hatalmas enciklopédikus tudás alapján fogalmazta meg, nem volt idegen tőle sem a fizika története, sem a biológia első botladozó lépései, sem pedig a filozófia, a vallás, a művészettörténete.

Hosszú utat tett meg Hegel a berlini katedráig. A diákoskodás után házitanító volt, ekkor készült fel a későbbi önálló művek megírására. Frankfurti kéziratai egyike rámutat, hogy milyen körültekintően foglalkozott a közgazdaságtan problémáival. A kéziratot Hegel életrajzírója, Rosenkranz még olvasta, sajnos mára már elveszettnek tekinthető, de Hegel későbbi működésében számtalan jele van annak, hogy közgadasági érdeklődése szinte folyamatos volt. Barátja, Schelling meghívására 1800-ban Jénába érkezik. Nagy érdeme, hogy itt szerkesztett folyóiratában felfedi a schellingi és a fichtei filozófia különbségét. Az erről szóló írásban mutatja ki, hogy Fichte szubjektív idealista filozófusként működött, míg Schelling már fiatal korában elismerte az objektivitás jelentőségét, és filozófiája végső soron az objektív idealizmus rendszereihez sorolható. Jénában írja meg Hegel azt az er- kölcstani művét is, melyben közgazdasági tanulmányait kamatoztatja. Az erkölcsi szféra egyik alapvető tényének a munkát tekinti, mely véleménye szerint nem más, mint „a tárgy célszerű megsemmisítése”.

Fölismeri azt is, hogy a célszerűségen és az eredeti tárgy megsemmisítésén túl a munka lényeges vonása, hogy az ember szerszámokat használ. A szerszámok használata emeli magasabb szintre a munkát, a szerszámok segítségével uralkodik az ember a természeti erőkön. Az ember szembeállítja egymással a természeti erőket a maga céljainak megfelelően, ő maga pedig csupán kormányozza azokat. Hegel szerint az ember sajátos nagysága épp abban rejlik, hogy fel tudja használni a vizet, a szelet és a tüzet arra, hogy elszigetelje magát az említett elemektől. Mert a tégla készítésében szerepe van a víznek, szárításánál a szélnek, égetésénél a tűznek, s a munkafolyamat célja pedig az, hogy az ember ne álljon védtelenül ugyanazon természeti elemekkel szemben, melyeket felhasznált.

Hegel első nagyszabású összefoglaló műve még Jénában készült el, de a szerző már jóval túljutott harmincadik életévén, mire meg is jelent. Ez a mű: A szellem fenomenológiája hozza meg számára a sikert. Itt érvényesül először átfogó formában az a gondolat, hogy az ellentmondásokban való fej-