Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)

1980 / 4. szám

■k~ i ‘v ' /v V )'

CfímífjrumerUc fßttoL bdU SaUotU kSTfti (ft** LOruUttt LI CţfUUn

fisjLtyo TK^lcljt i-entro Titre fu JtUfâânubnc U luăt< tUU tuticae per dtta.

pet t'auäi iitf&ntt ‘FzanuJcoJLcuurtC' lej» jutUe Jiiit,! Lid I

äleatilJma Vtrimc i/in. ikSeMtmirt jf(t.

?>»«./( I

nagyméretű kormánylapát, a timony került rá. Ez a nyitott hajófajta volt az usza. A XIX. század második felében vízre került hasonló külsejű, de vaslemez testű hajókat már uszályoknak nevezték. Az uszák és a nagyobb dereglyék mindkét vége fedett volt. A faron állott a lapos tetejű csárda, a kormányos és sokszor a család lakóhelye is. A csárda tetején volt a timony rúdja, innen lehetett messzire előre látva kormányozni a hajót. A fedeles hajók orrtőkéjét a hajóácsok díszítő kedve a nagybőgőéhez hasonló csigás fejjel vagy más fa- ragvánnyal díszítette. Ezt a hajótípust bőgős hajónak hívták, de az elnevezés nem innen eredt. A hosszú távon közlekedő fahajók nélkülözhetetlen felszerelési tárgya volt a vízi duda, egy 3—4 méter hosszú, fűzfából vagy nyírfából kivájt, vesz- szőgúzsokkal, egy-két vaspánttal körülkötött, havasi kürthöz hasonló, egyik vége felé kiöblösödő hangszer. A hajós ezt a hullámtörő deszkával párhuzamosan a vízre fektette, kihajolt s a csutorába fújt. A duda másik végét váltakozó mélységben a vízbe nyomta, s ezzel szűkítette-bővítette a hang kimeneteli torkolatát. Az így képezhető 4—5, mély tónusú hang a víz fölött kilométerekre elhallatszott. A hajós így adott jelzéseket a hajóutat elzáró réveknek, kompoknak, hajómalmoknak s utasításokat a parton haladó vontatóknak. A parti emberek erről a hangról nevezték el ezeket a hajókat bőgős hajóknak. A vízidudák a gabonaszállító bőgős hajókkal együtt a XIX—XX. század fordulóján tűntek el a hazai vizekről. Jelzéseiket, dallamaikat elmulasztották lejegyezni.

A bőgős hajók lejtmenetben csendesen úsztak a vízen, ereszkedtek. Itt-ott csáklyával, evezővel segítették vagy vasmacskával lassították haladásukat, hogy kormányozhatok maradjanak. A víz ellen azonban vontatni kellett őket. A hajóvontatás kegyetlen munka, a XVIII, század végéig súlyos büntetésnem volt. Elítéltekkel, hadifoglyokkal végeztették, akik néhány év alatt belepusztultak. Bár a hajóvontatás büntetésnemét a XVIII, század végén eltörölték, mégsem tűnt el az emberi vontatás a Duna mentéről. Szegény falvak férfinépe adta el magát néhány fillérért erre a munkára. Báta, Bogyiszló, Tolna, Bölcske, Paks lakosságának egy része még a XIX. század folyamán is ebből élt.

Széchenyi István első dunai tanulmányúján, Desdemona nevű bárkáján ülve, 1930 nyarán ezt jegyezte fel naplójába: ,,Láttunk több embervontatta hajót... Naponta 15 bécsi garast kapnak. Nb. ha hajóznak, mert ha vesztegelnek pl. a szél miatt, akkor semmit... Sokszor napestig sárban, sőt nem ritkán hasig vízben húzzák az alig mozduló hajókat, mi által eléggé bebizonyítják — mert hisz szabad alku szerint cselekszenek —, mit lennének munkálni készek, ha jobb dolguk volna."

Az emberi vontatás eszköze az emberhám volt. A mellkas domborulatának megfelelő homorulattal kifaragott hámfa feküdt rá a vontató mellkasára, a két végén fúrott lyukon átbújtatott kötéllel. A vontatókötél másik vége a bőgős hajó harmada táján emelkedő magas pózna tetejéhez volt erősítve, hogy ne akadjon be a parti bokrokba. A vontatóút fenntartásáról a parti birtokosoknak kellett gondoskodniok.

Naszádok és sajkák Esztergomnál, 1664-ben

Az állati igaerővel való vontatás sem volt könnyű munka. Általában lovakkal, de gyakran az olcsóbb ökrökkel történt, csakhogy ezek még az emberi vontatásnál is lassúbbak voltak. Megtörtént, hogy a vontatókötélre fogatolt állatok közül egy megbotlott, vagy a magas útról lecsúszott, s az állatok és hajtők egész sorát maga után rántotta. A munkát többnyire egy-egy vontató gazda vállalta, s ő fogadta fel a hajtókát, gondoskodott a kellő számú igósóllatról. Egy közepes méretű uszály víz ellenében vontatásához 4—5 hajósra, egy vontatógazdára, 15—20 hajtóra és 20—30 lóra volt szükség. Egy ilyen hajó Pestről Bécsig vontatása jó esetben 22—24 napig tartott, de kedvezőtlen széljárás mellett egy hónapig is.

A vontató forgalom igen nagy volt. Hiszen így vitték a bécsi piacra a magyar föld termésének nagy részét.

Pontos adataink csupán az átkelésért díjat szedő Ferenc-csatorna forgalmáról vannak. A Tiszáról a Dunára 1802 és 1818 között tízezer terménnyel megrakott és 4900 üres hajó kelt át a csatornán. Legalább ennyi volt a Duna menti rakodóhelyekről indított hajók száma is.

Gvadányi József a Peleskei nótáriusban említ „szép Hadi hajók"-at, melyek hadi gályák vagy nagyméretű naszádok lehettek. Történeti forrásaink a XVI. századtól említik a török háborúk során sokat vitézkedő karcsú, mozgékony, vitorlával is felszerelt ágyús naszádokat és a bennük vakmerőén hadakozó naszádosokat, a „vízi hajdúkat”, akik a Duna menti csatákban sokszor döntő szerepet játszottak. A törökök nagyobb hajókat is hoztak a Dunára: a tengeri hajókhoz hasonló felépítésű háromárbocos, 1—3 sor evezős gályákat, erős fegyverzettel, sok fegy-