Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 4. szám
Az őskori kultúrák népei után a görögök, dákok, kelták, majd évszázadokon át a rómaiak is hajóztak a Dunán. Az ártereket ellepő mocsári tölgyesek kiváló anyagot kínáltak a hajóépítéshez. Ezért a fa megmunkálásának megtanulásával szinte egyidős a vízparton élő népek csónaképítő tudománya. A ledöntött szálfa belsejét kivájták, kiégették, két végét megfaragták, s készen állt a bödönhajó vagy bodonhajó néven ismert vízi jármű. Az őskortól fogva használt, 5—6 méter hosszú bodonhajó még negyven-ötven éve is látható volt a Dunán. A régészek találtak 15—16 méter hosszú, másfél méter széles hajókat is. Készítésének ősi technológiája tovább élt a teknővájó cigányok munkamódszerében. Strabon, az ókor nagy földrajztudósa két néven nevezi folyamunkat: alsó folyósát Isternek, a Vaskapu szikBőgős hajók és dereglyék a XIX. sz. elején lás zuhatagjai után pedig Danubiusnak. Az Isteren indult észak felé a görög mitológia hőse, laszón, hogy megszerezze az „aranygyapjút", s az őt megsegítő Médeiával nászt ülve hajózott vissza délre. Hajóját, az Argót a monda szerint maga Athéné istennő építette, s laszón hajós társai, az argonauták között volt Orpheus is, aki dalával csillapította a hullámokat. A költői mondának valós háttere van. A Duna gyors utazást, könnyű teherszállítást kínált. Évezredek óta élénk kereskedelmi forgalom bonyolódott le hullámain. Valószínű, hogy Palánka környékén, az Al-Dunán mór az i. e. II. évezredben kereskedelmi átrakó telep működött. Róma az I. században hódította meg a mai Dunántúlt, s Pannónia néven a birodalomhoz csatolta. A Dunának, mint a birodalom északi természetes határának jelentőségét jól ismerték a császárok. Erre vall Augustus szállóigévé vált éremkörirata: „Salus Reipublicae Danubius” (Az állam üdve a Duna). Gondoskodtak védelmi vonalának megerősítéséről, kiépítették a határerődök láncolatát, a limest. Több száz egységből álló dunai hajóhadat és áruszállító flottillát hoztak létre. A Dunán szállították a pannóniai légiók utánpótlását, zsoldját, s a Dunán bonyolították le a virágzó kereskedelmi forgalom jelentős részét. A Duna menti római kori régészeti leletek mozgalmas életről számolnak be. A területet az V. században elfoglaló hunok is ismerték az átkelő hajózást. Az avarok, majd a IX. században a Duna mellé érkező magyar törzsek már gazdag „vízen járó" tapasztalat birtokában vették át a rómaiak fennmaradt hajós hagyományait. Már az Árpádok megszervezték a Duna katonai hajózását, védelmét is. Zsigmond király a Dunán hajókról ostromolta Galambóc várát, s Hunyadi Mátyás 330 hajóból álló flottilláján szállította „fekete seregét" a török ellen az Al-Dunára. Számtalan emléke, bizonysága van a Duna élénk középkori magyar hajózásának. Hajós céheink első okleveles említése még a XIII. századból való, s ezek egészen a XIV. század végéig virágzottak. Hajóépítő iparunk pedig messze földön híres volt. A dunai hajózás kétezer évében változatos formájú és funkciójú hajókat használtak személy- és teherszállításra. A nagyobb bodonhajókból kettőt párhuzamosan egymás mellé erősítve dereglyeszerű „katamaránt” lehetett rögtönözni, így több terhet bírt el, például alkalmas volt kocsik átszállítására a folyón. Vak Bottyán így használta a bodonhajókat a kuruc szabadságharc idején, rajtaütés- szerű dunai átkeléseinél. A hajók fenekébe lyukat fúratott, s a parti sekélyebb vízbe süllyesztve rejtette el őket a labancok elől. Szükség esetén kiemelték a hajókat, és betapasztották a lyukat. A római hajóépítés hagyományát követve épültek a nagyobb „palánkos" hajók a Duna menti hajóácstele- peken. A gerendákból megszerkesztett hajóvázra, a bordákra deszkából készítették a héjazatot. A deszkák közötti hézagot mohával tömték ki, s azt „színelő léccel” borították, amit azután vaslemezből vágott, rombusz alakú kapcsokkal, „iszká- pákkal” rögzítettek. Az iszkápákat és a bordákhoz használt nagy kovácsolt szegeket, a „cigányszögeket" a Duna menti cigánykovácsok, a kolompárok készítették. Ezek a hajók általában 20—25 méter hosszúak, 4—5 méter szélesek és 80—120 cm me- rülésűek voltak. Az egyszerű fahajók raktere nyitott volt, s az időjárásra nem érzékeny anyagok szállítására szolgáltak. A gabonaneműe- ket, az esőre érzékeny holmit azonban fedeles hajókon szállították. A mindkét végén csapott, lapos fenekű, alacsony építésű, széles, nyitott fahajót dereglyének nevezték. Többnyire, különösen lejtmenetben, azaz a vízfolyás irányában, a sekély vízben a hajót taszításra is alkalmas nagy evezőkkel, „dalladzókkal" hajtották. Vízfolyás ellenében emberi vagy igaerővel vontatták. Méretük szerint 4, 6, 8, 10 lovas dereglyéket különböztettek meg. A XVIII, század végétől szokásossá vált a nagyobb hajók orrának élben ösz- szefutó, vizet hasító kiképzése, míg faruk meredeken csapottá vált, s 26
