Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 4. szám
A hellenisztikus művészetben önálló és jelentős helyet foglalnak el a kerámia vázák, kancsók és edények. Finom vonalakkal rajzolt és festett díszítésük, egyedülálló színhatásuk képeskönyvként elevenítik meg a régi görögség életét és mondavilágát. A görög művészet bölcsőjénél, a krétai kultúrában megtaláljuk a kerámia fejlődésének gyökereit is. A régi paloták korára tehető az égetési technika tökéletesedése és a fazekaskorong elterjedése, amely elengedhetetlen feltétele volt fekete alapú, természetből vett motívumokkal díszített, úgynevezet kamaresz stílusú vázák, tálak, korsók létrejöttének. A készítés módját átvették az attikai fazekasok, de a vörös-fekete színekkel festett edényköpenyt már nem stilizált pálmalevél, tengeri keveréket addig pihentették, míg besűrűsödött, és felszíne repedezni kezdett. Ekkor tömbökben kiemelték, és egymásra helyezve, nyirkos környezetben tárolták. Ez idő alatt az agyagban erjedési folyamat zajlott le. mely javította formázhatóságát. A masszát a fazekas a korongra helyezte, és segédje az utasításnak megfelelő sebességgel forgatni kezdte. Az edényfal felhúzása egyszerűbb esetben egy művelet volt. A görög vázaformák fejlődése megkívánta, hogy az edény egyes részeit, talpát, nyakát külön készítsék el. A korongon kialaktíott darabot levették. és rendszerint egynapi száradás után állították össze. A kész edényeket néhány napig pihentették, és amikor az már „bőrkemény” volt, újból felhelyezték a fazekaskorongra, de nyílással lefelé. Éles szerszámmal kimunkálták a kész formát. Utolsó műveletként felragasztották a füleket, és puha, nedves ronggyal simították el a felületet. A vörös alakos technikára jellemző volt, hogy az ábrákat vékony ólom- vagy szénpálcával előrajzolták. A pálca rajzolata az égetés során eltűnt ugyan, de a gyenge karcolás, ferdén beeső fényben vizsgálva, ma is felismerhető. A díszítéshez sohasem használtak festéket vagy a mai értelemben vett bevonómázat. A festőanyag ugyanabból az iszapból készült, mint a formázóagyag. Az utolsó ülepítésnél, amikor a fazekasagyag már a gödör aljára rakódott, a vizben még nagyon apró agyagszemcsék lebegtek. Ezt az agyagszuszpenziót leszűrték, és feltehetően hamuzsírral vagy tengeri növény hamujából nyert szódával keverték. A víz jó része a napon elpárolgott, sűrű agyagiszap keletkezett, amely a formázóagyag színénél kissé sötétebb volt a dúsabb kálium- és vaskoncentráció miatt. Ez a festőiszap (en- gob) és a különleges égetés a titka a görög kerámiák olajosán fénylő fekete és tompán izzó vörös színkontrasztjának. A fekete alakos stílusban készült kerámiákat forgó fazekaskorongra helyezték, és körbefutó vonalakkal sávokra osztották. Az alakokat sziluettszerűen felfestették, és a még fennmaradó területeket ro- zettákkal, geometriai formákkal, kanyargós vonalakkal töltötték ki. A festéshez kizárólag a festőiszapot használták, melyet különböző vastagságú rétegben ecsettel hordtak fel. A figurákat hegyes kagyló vagy polip motívumokkal díszítették, hanem a vízszintes sávokra osztott paláston a mindennapi életet elevenítették meg. A VI. századig a vörös agyagra árnyképszerűen feketével festették fel az alakokat, e korszak neve: fekete alakos stílus. Ezután születik meg a vörös alakos stílus. ahol a ragyogó fekete háttérből az alakok vöröses színben ugranak elő. A görög kerámiák merev szabályok szerint készültek. A fazekast a kor stílusigénye és ízlése hagyományos formákhoz kötötte, csak ritkán sikerült egy- egy elismert művésznek új formát elfogadtatni. Athén környékén még ma is föllelhető az a kiválóan formázható agyag, mely magas vastartalma miatt alkalmas a jellegzetes színű görög kerámiák készítésére. A formázás és festés művészi kidolgozásához a nagy mesterek: Kli- tiasz, Durisz, Makrón rendkívüli adottságára is szükség volt. A kitermelt agyagot először nagy gödrökben vízzel iszappá keverték. A kövek, kavicsok lesüllyedtek, a növényi részek a felszínre emelkedtek, s ezeket leszűrték. A vízben úszó agyagiszapot egy alacsonyabban fekvő gödörbe eresztették le. A finom agyag-víz szerszámmal bekarcolták a festőrétegbe, s ezeken a helyeken a bevonatot az edény faláig lekaparták. A nők bőrszínének, a lovak és más apróbb részletek ábrázolásához fehér agyagot használtak. Ez a fehér réteg — bár az égetés előtt került a felületre — nem volt elég tartós, az idők során lepattogzott. A fekete alakos vázák emiatt sokat veszítettek szépségükből. Ez a festési mód nem adott lehetőséget az ábrázolás fejlődésére. I. e. 500 körül jelentek meg az úgynevezett vörös alakos vázák, amelyeken megmaradtak a színek, de szerepük felcserélődött. A fekete háttérből tűnnek elő a vörös színű alakok és díszítő részletek. Előrajzolás után széles ecsettel húzták meg a körvonalakat, majd festőiszappal töltötték ki az edényfal többi részét. A vékony, éles, kissé kiemelkedő vonalakat valószínűleg tubusnyomó segítségével vitték fel. Az izomzat kiemelésére, az állatok szőrének színezésére, a szőke haj festésére különböző hígítású festőbevonatot használtak. A festés befejezése után az égetésre kész edényeket még szárították és újból finoman lecsiszolták. Kerámiaégetés egy agyaglapon
