Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)

1980 / 4. szám

mosolygó táj

Ahol a Balaton-felvidék hosszú, hullámos hegyvonulata a Veszprémifennsíkról szép íveléssel ereszkedik a tóhoz, ott terül el a napsütötte déli lejtők során legderűsebb honi tájunk, a balatoni Riviéra. Ezt a lankásan alászálló partvidéket „szívemelő tájnak’1 nevezte Kisfaludy Sándor. Különös varázsa, sajátos természeti szépségei mellett, igen gondos megmun- kóltságából adódik. Szőlő és gyümölcsös borít el itt minden talpalatnyi

helyet, s a fák közül, a tőkék rengetegéből fehér présházak, nádtetős öreg pincék tekintenek alá a tótükörre. „Mintha egyetlen kert tárulna elénk — festi Jókai a Füred környéki tájat —, egy óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva egymáshoz sűrű közelségben; csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körül . . .” Együtt van itt minden, ami fáradt embert pihentet, s költőt ihlet: „egyfelől az édeni táj,

másfelől a tündéri tó" — miként Jókai tömöríti a táj lényegét. A Balaton fényjátékos víztükre, a bort buggyantó domboldalak, s az Árpád-kori műemlékek az ősi falvakban. Román boltívek, gótikus kapuk, festett famennyezetek, lőrésablakok, sőt még harangtorony is akad Csopak 1300- ból való romtemploma mellett. Balatonfüred a központja honi kis Riviéránknak. Magyarország legrégibb fürdőhelye a napjainkban várossá

A vörösberényi erődtemplom