Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 4. szám
Az európai közönség számára évszázadokig az exportáruk jelentik a kínai művészetet, melyet ezek alapján becsülnek fel, majd ítélnek el. Az exportáruk kultúrtörténeti érdekessége, hogy bennük anyagi formát öltöttek egy világrész ábrándjai és követelményei egy más művészet: a Kelet világa felé. Áru vagy műtárgy a Kínán kívüli mű- piac igényeit tükröző termék? A Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum exportporcelán gyűjteményének tárgyai jól dokumentálják e tárgytípus történetének összetevőit: az orientália divatját, az európai Ízlés szerinti llchinoiserie”-t, amint az edényeken a klasszikus kinai porcelán formanyelvével mérkőzik. A mongol Jüan-dinasztia (1280—1368) idején Kína viszonylag jelentős külkereskedelmet folytatott, Feltámadás-tányér a Mingek (1368—1640) viszont „becsukták az országot”: betiltották a tengeri kereskedelmet, s a külföldi kereskedőket sem engedték beljebb a tengerpartnál. A XV. század második felére Kína elszigeteli magát — miközben spanyol és portugál hajósok sora kutatja az Indiákhoz vezető vizi- utat. Először a portugálok (1513), utánuk a spanyolok (1575) próbálják megtalálni a kínai kereskedelmi zár nyitját. A kalandor-kereskedőket hamarosan felváltják a jól szervezett Kelet-Indiai Társaságok, a Kínával folytatott árucsere előbb állami, majd magánmonopóliummá válik. Az „orientália” divatja kezdetben uralkodói luxus. A XVII. századig mindössze néhány tucat vékonyhéjú, művészi díszítésű kinai porcelán kerül át Juno és a páva Európába, felfedezők és követek ajándékaként. Európa még nem ismeri a porcelánt. Az ide érkező első darabokat értékes nemesfém talapzatra állítják, gondosan őrzik. Angliában Mária királynő és férje, III. Vilmos idején kezdődik a porcelángyűjtés divatja, s nemsokára már vígjátéktéma a tarka csecsebecsékkel zsúfolt „keleti budoár”. Hamarosan kiderül, hogy a hazai mintatervezők sokkal „kínaiasabb” motívumokat tudnak kitalálni, mint a kantoni porcelánfestők. A társaságok előbb minta-lapokat, mintadarabokat küldenek Kínába. Az európai megrendelésre készült áruk legtöbbje Kantonban cserél gazdát, s itt látják el máz feletti zománc- disszel a „fehér árut” is; a társaságok később európai festőket telepítenek ide, s velük díszíttetik a porcelánt — a vevők Ízlése szerint. Az európai porcelángyártás kezdetével egyidőben a XVIII, század közepén, a „chinoiserie" lassan kimegy a divatból. Az ottani porcelán viszont, a szállítási költségekkel együtt is olcsóbb az európainál. A kereskedők nem visznek már másolni való metszeteket Kínába, a műtárgyból lett árut fehéren szállítják Európába, s itt festik rá az éppen divatos gyár dekorál, gyakran márkajelét is. A kinai stílusú tárgyak a Múzeum export-anyagában viszonylag ritkán fordulnak elő, főleg a XVI—XVIII, századi darabod között találkozunk velük. Az európai vásárlót kezdetben vonzotta az edény formáját ügyesen kihasználó, mértéktartó, harmonikus díszítés, s a rejtélyes szimbolikus tárgyak, melyek észrevétlenül olvadtak bele a dekorativ kompozíciókba. A hosszú élet jelképei (az őszibarack-ág, Monogramos tányérka bambusz, prunusz), a négy égtáj szimbolikus állatalakjai (Dél vörös madara, Kelet sárkánya stb.), a taoista halhatatlanok nyolc attribútuma (köztük a legyező, a kard, a virágkosár) és a „nyolc értékes dolog” (pl. a könyvek és a Jáde zeneszerszám). Az 1740-es évekig tart az európai műtárgyvásárló érdeklődése a kínai szüzsék iránt. Ekkortól már saját díszeit és jelképeit szeretné látni a tárgyakon, például a keresztény mitológia alakjait. Az európai kereskedők nem kegytárgyakat, hanem mindennapi használatra alkalmas edényeket rendelnek — egy részüket keresztény képekkel. A kínai festő nem érti, amit másolnia kell, így sok vallásos kép karikatúrának is beillik. (Az Ermitázs Krisztus keresztelése tányérján Jézus pajkosan 12
