Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)

1980 / 4. szám

A fából faragott királyfi

A csodálatos mandarin

Ady mindeneken felül álló nagyságát, Móricz robosztus valóságfeltáró erejét, és tévedhetetlenül érzékeli az éledő avantgarde bálványromboló merészségét. De szoros szellemi szálak fűzik a Nyolcak képzőművész csoportjához is. Korántsem véletlen tehát, hogy a megzenésítésre váró drámai alkotások közül éppen Balázs Béla misztériumára esik választása. Balázs elveti a századforduló kiürült romantikájának és kisszerű naturalizmusának színpadi kliséit. Egy új szimbolista költői-filozofikus dráma irányában tájékozódik. Minden kísérlete felfedezés vagy újrafelfedezés. Térben és időben egzotikus színházkultúrák késztetésére támaszt fel a konvencionális színház szemhatárán kívül eső műfajokat, kitágítja a modern színjáték fogalmát a báb- és az árnyjáték, a pantomim vagy — mint a Kékszakállú esetében — a balladajáték felé.

„Magyar drámastílust kerestem. A székely népballadák dramatikus fluidumát akartam színpadra nagyítani. — írja Balázs Béla. — A népdalnak keveretlen ősszíneivel akartam modern lelket festeni. Azt akartam, amit Bartók. Együtt akartuk, egy fiatalságban . .. Közös fiatalság közös hitéből született az én misztériumom. Nem librettónak készült. Hiszen játszották is zene nélkül valamelyik Nyugat-matinén. Az a költemény csak úgy szólt Bartóknak, mint ahogy a fáradt, tikkadt vándorok közül az egyik nótára gyújt, hogy énekelni késztesse a másikat is, a fáradtabbat. Mert a nóta visz még egy darabig, mikor a lábunk már nem bírja tovább. És sikerült beugratnom.

Bartók is rázendített, de olyan énekléssel, amihez fogható Beethoven óta nem szólt Európában . . .” Hanem úgy látszik, a Lipótvárosi Kaszinó bíráló bizottsága süket volt az újmódi nótára. A kékszakállú herceg várát elutasítják. Kerner István a zsűri elnöke, a Magyar Királyi Operaház nagytekintélyű vezető-karnagya mondja ki a verdiktet: játszhatatlan. Bartóknak kedvét szegi a kudarc. A Nyugat 1913. évi karácsonyi számában olvassa Balázs Béla új táncjátékának szövegét, de a komponálás tervét — sok más művel együtt — félreteszi. Két év múltán mégis arról értesülünk, hogy A fából faragott királyfi — mert ezt említi Busitiának — mégiscsak formálódik.

Hogy mi bírta rá Bartókot hallgatási fogadalmának megváltoztatására, nem tudjuk. Kezdetben valószínűleg az asztalfióknak szánta az új művet. De az Opera megneszel- te a dolgot és érdeklődést mutatott, sőt híre ment, hogy a fiatalabb színpadi testvérmű az idősebbik jó sorsát is egyengetheti. Bartók legalábbis erre célzott nyilatkozatában: „Első operámat annyira szerettem, hogy mikor Balázs Bélától a szöveget megkaptam, rögtön arra gondoltam, hogy a balett látványosságával színes, gazdag, változatos történéseivel lehetővé fogja tenni, hogy két művem egy estén kerüljön színre.”

Kétségtelen, hogy A fából faragott királyfi szerencsésebb bábáskodás mellett született. A bemutató tervét az Opera kormánybiztosa, gróf

Bánffy Miklós is felkarolja. Eleinte ugyan panaszkodik, hogy „Bahtók nem kell senkinek", de aztán felismeri a díszlettervezésben rejlő kecsegtető lehetőségeket. A bemutató útját egyengeti, hogy a modern táncjátéknak számos híve van az Operaházban. A balett modernista áramlatok gyüjtőmedencéje, ez nyilvánvaló, amióta Gyagilev társulata 1912-ben Pesten bemutatkozott. Az együttműködésből olyan személyiségek is részt kérnek, mint Elza Galafrés, a világhírű pantomimművész és primabalerina, Doh- nányi Ernő felesége. Érdekes módon a Királyfi javára szolgált, hogy Kerner ezt is bemutathatatlannak ítélte. Ezzel ugyanis felcsigázta kollégája, az olasz Tango Egisto ambícióit. Egisto, akit nem éppen simulékony modoráért operai berkekben csak Egoisto Bitangónak tituláltak, különösen aprólékos betanítói módszeréről volt nevezetes. A balettből akkoriban szokatlanul magas (30) próbaszámot rendelt el. A próbák a szövegíró Balázs Béla rendezői irányításával folytak. „Mert inkább hozzálátok és megtanulom a tánc mesterségét, semhogy egy hangot elengedjek ebből a muzsikából." Balázs 14 kilót fogyott a három hónapig tartó szakadatlan erőfeszítésben, de 1917 márciusában ezt írhatja barátjának, Lukács Györgynek: „Rendezem a balettet, mely április végén, nagy Odüsszeiák után most már bizonyosan kijön. Egészen egyedül rendezem, olyan sikerrel, hogy gróf Bánffy, az intendáns komolyan tárgyalni kezdett

velem egy operai rendezés lehetőségéről."

Bartók nem kíváncsi az előkészületekre, be se jár a színházba, amelyről véleménye a Kékszakállú óta változatlan: „Mi a M.Kir. Operaház?! Augias istállója, csupa disz- nóság szemétdombja, zűrzavarok tanyája, fejetlenség tetőpontja ... Most május 12-én lesz a bemutató, ez a hét az utolsó próbák hete. Az emberek már előre fenik a fogukat ellenem.”

Bartók tehát bukásra számít. Balázs Béla is arról panaszkodik, hogy a kritikusok hollóhada vészmadárként károgja körül a színházat. A premier végül is páratlan sikert hoz. Megint Balázs visszaemlékezéseiből idézünk: A művészek olyan tapsot kaptak „amilyet az öreg páholynyi- togatók tanúsága szerint a Pillangókisasszony premierje óta nem hallott a Magyar Királyi Opera ... Az utolsó taktus után másodpercekig halotti csend volt a nézőtéren. Egyetlen taps se, de egy pisszegés, egy fütty se hallatszott. Láthatalan, roppant mérleg ingott meg erre és arra . .. Aztán a karzaton robbant ki a taps és ujjongás, és mint a lavina szakadt le a páholyokra, földszintre és magával sodorta a sajtósöpredéket is.” Ez utolsó mondat utalás arra a pletykára, hogy a kritikusok az egy Reinitz Béla kivételével már előző nap megírták a balett bukásának történetét. Balázs a fordulatot egyértelműen a karzat érdemének tudja be: „ahonnan szinte lehallatszott a fiatalok szívverése, a lélegzet a fojtott csendben."

4