Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 3. szám
rencsére nem elkésve adományozott Kossuth-díj (1959-ben, két esztendővel halála előtt kapta meg) egy hosszú és küzdelmes alkotói pályát jutalmazott. Hatvány Kossuth-díjába - ahogyan azt ifjabb barátja, Kellér Andor annak idején megállapította, „belefért” legalább három olyan díj „amilyent az ötvenes évek elején nem egyet osztottak”. A Hatvany-életművet alaposan ismerő Kellér is legföljebb csak sejtette, milyen kincseket rejteget a Pozsonyi úti lakás, és gazdájának hat évtizedes, fáradhatatlan munkássága. Bár viszontagságos élete, menekülései, emigrációi során Hatvány elvesztette nem egy kéziratát (volt, amit keserűségében el is tépett), számos mű töredékes másolatokban, szinte csodával határos módon bukkant fel. Elsősorban Hatvány özvegyének, a mártírhalált halt Somogyi Béla leányának köszönhető, hogy az így élt Petőfi öt kötete, az Adyról és a Nyugatról szóló tanulmányok, cikkek után a hatvanas években megjelent Hatvány befejezetlenül is érdekes regénye, az Urak és emberek. Napvilágot láttak azok a részek is, amelyek a trilógiának, talán tetralógiának szánt magyar családregény, a Draheim-nemzetség kéziratából kerültek elő 1947-ben, egy romos ház pincéjéből. A regény hozzájárult Hatvány Lajos szépírói rangjának elismeréséhez, legalább az író halála után. Ez azért is jelentős, mert a kritikus, az irodalomtörténész, a szerkesztő és mecénás sokáig elfedte nemcsak a ^közönség, de írótársai előtt is, hogy egyéni hangú és mondanivalójú prózaíró is egyúttal. Levelezése jelzi, hogy milyen belső feszültségeket okozott Hatványnak évtizedeken át, hogy „a Nyugat alapítói közül egyedül én voltam anyagilag független”, irótársai, köztük a legnagyobbak is, rászorultak anyagi segítségére. Akik ismerték az 1947 elején Angliából hazatért, és immár vagyontalanná lett „Laci bácsit”, emlékezhetnek rá, hányszor mondotta el baráti körben, hogy csak most, szegényen érzi magát igazán szabadnak. Mindenesetre, Hatványnak az volt a sorsa, hogy a harmincas évek végéig közzétett szépirodalmi kísérleteit vagy hallgatás, vagy túlzó, hiteltelen dicsérgetés fogadja. Ugyanakkor több konzervatív és szellemtörténész ellenfele ismerte el Hatvány szépírói vénáját, ám főleg azért, hogy szembeállítsák a haladó hagyományokat védelmező, szerintük „elfogult” historikust az „érdekes és egyéni" íróval. Az írók közül sokáig csak Gaál Gábor volt az, aki egyszerre biztatta az Ady nemzedékéről szóló, s e nemzedék legjobbjainak gyökereit Petőfiék és Csokonai, sőt Kazinczy Ferenc harcaiban fellelő fiológust, a Horthy-korszak „neobarokk demagógiával megtámasztott” szellemi életével hadakozó publicistát és a szerinte „csak Hatvány Lajos által ábrázolható”, egyéni életanyaggal rendelkező szépírót. A szerkesztői és emberi ma- gatartásábyan mindenkor rugalmas, ugyanakkor Thomas Mann és Hctvany Budapesten jelleme „alapanyagában" kristályosán kemény Gaált egy pillanatig sem feszélyezte, hogy Hatvány anyagilag is támogatta a kolozsvári Korunkat, s éppen akkor, amikor a lap fenntartás nélkül vált harcosan baloldalivá. Gaál Gábor mindenkor azt írta Hatványnak, amit szükségesnek vélt a haladó gondolat és a magyar irodalom fejlődése érdekében; soha nem azt, amit egyéni érdeke diktált. Megrázó dokumentuma ennek az a Kolozsvárról, 1937. december 20-án keltezett levele, amelyben lebeszéli Hatványt egy olyan cikk közzétételéről, amely „sub rosa" érinti a Márciusi Front törekvéseit is. „Értem és érzem - írja - állandóan megrendülve, az ön sorsát; fájóan tudom, milyen gálád sérelmek érték és érik az otthoni vadonban." Azonban arra biztatja atyai barátját, hogy tegye félre egyéni sérelmeit (például azt, hogy mecénás szerepre kényszerült, Horthyék börtönét „hazaárulásért” járta meg, s a nagypolgári osztályától régen elszakadt cito- yent a plebejus indulatú írók egy kalap alá vették a Horthyékkal szövetségre lépett nagypolgárokkal), mert különben „maradunk magunkra, szektárius vajákosokként”. Szintén megragadóan őszinte — ám ellenkező előjelű - több olyan levél, amit Károlyi Mihály írt Londonból Oxfordba 1941 tavaszán és nyarán Hatványnak. Károlyi, a maga hajlíthatatlan forradalmiságában, túl szélesnek találta az angliai magyar emigránsoknak azt a német- és fasiszta-ellenes „népfront”-ját, amellyel Hatvány még a szovjet—német háború előtt szövetkezett. Hatvány Lajos külső — és nem utolsósorban belső — viszontagságokban bővelkedő életének históriája mellett a XX. századi magyar értelmiség több nemzedéke számos reprezentatív tagjának életregénye és életdrámája bontakozott ki Hatvány levelezéséből. Az Adyhoz, Thomas Mannhoz, József Attilához, Károlyi Mihályhoz címzettek zömmel napvilágot láttak, ismeretlenek azonban azok a kortörténeti dokumentumoknak számító levelek, melyeket Hatvány Gaál Gábornak, Vám- béry Resztemnek vagy Ignotusnak írt, továbbá azoknak az újabb magyar íróknak, akikkel a negyvenes évek végén, s az ötvenes években barátkozott meg. Hatvány nemzedékéből, sorsából, de alkotásaiból is következően azok közé tartozott, akik — mint ő vallotta magáról — bizonyos értelemben a Nagy Forradalmat készítették elő „a kitárulkozó, nagy beszélgetések és a közügyekkel foglalkozó magánlevelek" világában. ANTAL GÁBOR 41
