Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 3. szám
TOROKUZO IDEGEN Háromszáz esztendővel ezelőtt, 1680. október 16-án az ausztriai Linz városában hetvenegy éves korában meghalt Raimondo Mon- tecuccoli olasz gróf, német birodalmi herceg, Melfi hercege, császári tábornagy, a bécsi Udvari Haditanács elnöke. A magyar kor- társak kevés embert kárhoztattak nála jobban, noha az évszázad egyik legkiemelkedőbb hadvezére és hadtudósa volt. Az 1526-os mohácsi csatavesztést követően ő aratta az első nagy győzelmet^ a török felett 1664-ben Szentg"ötthárdnál, s a hat évvel később íródott vers kortárs költője mégis így emlékezett meg róla: „Ám Montekukoli romlását Váradnak Béhunt szemmel nézte, úgy Érsekúj várnak S többeknek, az kik ha mind számban volnának, Olvasásra is sok üdőt kívánnának.” Hosszan idézhetnénk a Monte- cuccolit gúnyoló, gyalázó egykorú verseket, prózai iratokat. Idézhetjük akár a "nagy katona^ kortárs, Zrínyi Miklós híressé vált Montecuccoli-ellenes röp- iratának sorait: „A legkisebb magyar kapitány sem áll nálad hátrább, mihelyt nem tollal és elméletben, hanem karddal és a harcmezőn kell hadakozni.” Az olasz származású ifjú gróf 1625-ben, tizenhat esztendős korában kezdte katonai pályafutását a császári hadseregben. 1639- ig részt vett a harmincéves háború majd minden nagy csatájában. Gyorsan haladt előre a ranglétrán: huszonhat esztendős korában már ezredes volt. 1639-ben svéd hadifogságba került, három esztendőt raboskodott. Fogsága idejét hadtudományi munkák tanulmányozásával és írásával töltötte. Kiszabadulása után tovább szolgált a császári hadseregben. 1645-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem katonái ellen harcolt Magyarországon. A harmincéves háborút záró békekötést követően pedig diplomáciai küldetésben járt előbb Krisztina svéd királynőnél, majd Angliában Cromwellnél. Az 1645-ös harcokat nem számítva Montecuccoli 1660-ban került közelebbi kapcsolatba a magyarokkal. Ebben az esztendőben kinevezték győri főkapitánynak és a magyarországi császári hadak főparancsnokának. Magyarország keleti részén már két esztendeje heves harcok dúltak, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem és az őt trónjától megfosztó török porta csapatai között. A bécsi udvar egyelőre távol akarta tartani magát a küzdelemtől, s csak akkor szánta el magát a török-ellenes beavatkozásra, amikor Rákóczi György elesett a harcban, s Váradot is elfoglalta a török. Montecuccoli 1661-ben kapott parancsot arra, hogy a török ellenében erdélyi fejedelemmé lett Kemény Jánost haddal megsegítse. A segélyhad viszonylag tekintélyes volt, de a hadtápellátás szervezetlensége Felső-Magyarországon erősen éreztette káros hatását. A nehézségek ellenére Montecuccoli tovább nyomult Kolozsvár felé, a török pedig visszahúzódott előle. Még ekkor is követte őket, noha — mint Kemény János írja — nem volt annyi élelem, hogy Montecuccoli „megprófontolhatta volna hadait, ki miatt igen elbád- j attak volt a hadak, kiváltképen a gyalogság”. Sokan haltak éhen, s hadseregének több mint a fele, mintegy nyolcezer katona pusztult el az éhezés nyomán fellépő járvány miatt. így a császári hadvezér kénytelen volt visszavonulni, hogy maradék seregét mentse. A magára hagyott Kemény elesett a törökkel vívott harcban. Az erdélyi hadjárat nagy elkeseredést szült Magyarországon. A közvélemény haragja Montecuccoli ellen fordult, jóllehet a bajokért elsősorban nem őt terhelte a felelősség. A tábornagy haditerve ugyanis az volt, hogy Magyarországon indított támadással vonja el Erdélyből a török erőket, ám ezt a jó „plánumot” váratlan császári parancs hiúsította meg. Montecuccoli 1662-ben röpiratot adott ki a maga mentségére, amelyben részben haditudományi elvekkel, részben a magyarok katonai tudatlanságával és mulasztásaival indokolta a hadjárat kudarcát. Erre válaszolt Zrínyi a már idézett, maró gúnynyal megírt röpiratában, amelyben pontról-pontra kétségbe vonta a császári hadvezér által írtak helytállóságát. Zrínyi irata nemcsak a magyar kortársakat győzte meg, de az utókor történetíróit is. A legújabb kutatások azonban vitatják Zrínyi igazát, még- inkább őszinteségét a röpirattal kapcsolatban. Jól tudta, hogy nem Montecuccolit terheli a felelősség a történtekért, hanem az udvart, amely megváltoztatta a jó haditervet, és ugyanakkor megtiltotta Montecuccolinak a döntő csata vívását. Noha más írásaiban maga Zrínyi is ostorozta a magyar nemesség és katonaság Montecuccoli által felrótt hiányosságait, a röpiratban mégis szenvedélyesen tagadta a császári tábornagy igazát. Annyi bizonyos, hogy a röpirat- vita nem használt a török elleni harc ügyének, bár az elkövetkező sikertelenségek nem írhatók ennek számlájára. Lipót császár és magyar király 1663-ban a nyugati hatalmaktól alig támogatva mindössze 28 000 főnyi állandó hadsereget és még ennél is kisebb létszámú magyar felkelősereget tudott felvonultatni a Magyarországon mintegy 80—100 000 fővel támadó török ellen. Amikor július végén a török sereg megindult Érsekújvár felé, a Magyaróvárnál állomásozó Montecuccoli mindössze 4 300 lovas, 1200 gyalogos és 12 könnyű löveg fölött parancsnokolt. Ugyanakkor a Dunántúlon összesen 10 000 főnyi magyar felkelősereg gyűlt össze, ennek parancsnokává Zrínyit nevezte ki az udvar. Érsekújvár védői negyven napi ostrom után feladták ezt a fontos erősséget, ami megkönnyítette a töröknek a Bécs elleni akció lehetőségét. Az alapvető katonai kudarcon keveset változtathattak azok a kisebb győzelmek, amelyeket Zrínyi ért el az európai hírűvé vált téli hadjáratban. A magyar történeti és hadtörténeti irodalom hajlott e sikerek túlértékelésére, és elfeledkezett arról, hogy az eszéki híd felégetése, vagy egykét kisebb vár visszafoglalása nem rendítette meg a török erejét, sőt támadó kedvét sem lo- hasztotta le. Ennél sokkal jelentősebb volt az a körülmény, hogy 1664 közepén, a nyugat-európai katonai segítség megérkezése után, a bécsi udvar mintegy hetvenezer katona fölött rendelkezett. Ennek ellenére az 1664-es esztendő még török harci sikerekkel kezdődött. Sikerült felmenteniük a Zrínyi és vezértársai által ostromlott Kanizsát, majd birtokba vették Zrínyi nemrég épített új várát. Bécs álláspontja szerint e vár nem jelent olyan katonai értéket, hogy érte akár egy császári katonát is feláldozzanak. Monteccucoli ennek értelmében tétlenül nézte Oj-Ze- rinvár török kézre kerülését. A tábornagy azt a parancsot kapta az udvartól, hogy minden erőt Ausztria és Stájerország védelmére összpontosítson. A török Kanizsa alól Bécs elleni támadásra indult, de a császári hadvezér gyors menetben útját állta a Rábánál. így került sor augusztus 1-én a döntő csatára Szent- gotthárdnál, amelyben a Montecuccoli vezette sereg fényes győzelmet aratott a kétszeres túl
