Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 4. szám
körző és homokóra Középkori jokulátorok A hét főerény tánca, XVI. századi freskó A színpadi tánckultúra az egyetemes tánckultúra része. Ha a színpad fogalmát általánosítjuk, s kiterjesztjük az őserdő tisztásaira, úgy egyidős az emberiséggel. De ha csak a fejlett színjátszástól már valóban elválaszthatatlan, s magas művészi fokon álló egyiptomi, indiai, japán vagy görög táncművészetre gondolunk, megállapíthatjuk, hogy a színpadi tánckultúra akkor is több ezer évre nyúlik vissza. Az Osiris-, Isis-, Horus-misztériumok- tól a klasszikus indiai táncokig, a No- és Kabuki- játékok táncos pantomimjeleneteitől a görög bacchanáliákig - sok egymástól eltérő műfajt foglal magába. A XV. századi Európában kezdetét veszi az újkori polgári fejlődés. A korai kapitalizmus korszaka ez, mely a kultúra, a művészet szempontjából a reneszánsz kialakulását, egyes művészeti ágak megújhodását és új művészeti ágak létrejöttét jelenti. Az általános fejlődés a táncban is megmutatkozik: a vidám karneváli felvonulások, a látványos, népszerű közjátékok, a vándorkomédiások, a vásárok, piacterek commedia dell'arte-színészeinek népi játékai — tehát az utca tánca mellett, s részben ezekből is merítve, fokozatosan születik meg Európa új színpadi művészete: a balett. Közel két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy lépésanyaga szabályokhoz kötött, precíz mozgástechnikai rendszerré tisztuljon, és még egynek, hogy saját esztétikai törvényei is kikristályosodjanak. A quattrocento fényűző olasz fejedelmi udvarainak mindennapi életéhez, egyházi és családi ünnepeihez szükségképpen hozzátartozik a tánc, mely Domenico da Ferrara, a korai reneszánsz egyik leghíresebb Maestro di Balloja, táncmestere szerint „az ember természetével bármely más művészetnél szorosabban nőtt össze”. A ferrarai udvarban élő művész - társaihoz hasonlóan - a társadalmi ranglétrán egyszeriben megemelkedett. A leggazdagabb fejedelmek, hercegek anyagi és erkölcsi megbecsülését, barátságát élvező többi mester gondoskodik például a Sforza- vagy a Medici-család tagjainak táncképzéséről, az ő feladatuk a nagyszabású ünnepek, bálok megrendezése és a tánclépések megalkotása. Domenico hét alap és három összekötő lépésvariációból 35 úgynevezett ballot; tanítványa, Antonio Cornazzano már ballo-variációkat készít, melyekből az egymást követő zenei tempó- és ritmusváltások hatására még változatosabb lépéskombinációk is kifejleszthetők. A neoplatonizmust valló, s a reneszánsz csillagászati-geometriai ismereteiben is jártas táncmesterek a ballok alapelemeit rendszerint a néptánctól vagy az udvari táncoktól kölcsönzik, de magasabb elvi szempontok: a „szférák rendje szerint" kapcsolják egymáshoz, s rendezik szimmetrikus mértani alakzatokba, bonyolult, díszes alaprajzolatú térformákba. A lépéskombinációkból sugárzó „földi” harmóniáért azonban már a művészi fantázia, a zenei érzék, s nem utolsósorban a kor zeneelméletében való jártasság volt a felelős. A ballok tehát azok az első, tudatosan szerkesztett koreográfiák, melyek nemcsak az alkotói 26
