Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 1. szám
Karikatúra Gershwinről A második tétel jellegzetes blues-melódiája kétségkívül az amerikai nosztalgiáját, honvágyát jelzi. Ez a honvágydallam fejlődik később örömteli himnusszá. A fokozást követő lecsendesítés után hirtelen változik a kép. Hamisítatlan charleston hangzik a dél-karolinai négerek stílusában. Ez már nem a múlt, hanem a jelen, a húszas évek hangja! A témák izgalmas torlódását követően utoljára, teljes pompában szólal meg a blues- téma, mintegy emlékeztetőül, hogy a Párizsban sétáló amerikai — hiába az utca bűvölete, a nagyváros megannyi csábítása, hiába a charleston magával ragadó ereje - itt, a világ fővárosában is hazájára gondol, ám most már a legkevésbé sem nosztalgiával. Semmi kétség — és ezt a szerző sem cáfolta — az amerikaiban magát Gershwint kell látnunk. Saját élményeit, honvágyát, jókedvét komponálta meg. A premiert a Carnegie Haliban tartották, a New York-i Filharmonikusokat Walter Damrosch vezényelte. A közönségnek nagyon tetszett az új Gershwin-mű, a kritikusok egy része azonban inkább „banális" és „közönséges" vonásait hangsúlyozta. Nemsokára a legnagyobb karmesterek tűzték műsorukra a darabot, és azóta is gyakran szerepel a nagyzenekarok műsorán. Gershwin zenéjét az európai és az amerikai örökség keveredése teszi sajátossá. Ez utóbbi alatt elsősorban a népzenei és dzsessz-emlékeket értjük. (Ismeretes, hogy Gershwin csak egyes dzsessz-fordulatokat, megoldásokat vett át, de az improvizációt, a jazz lényegét nem.) Csak Gershwin páratlan tehetsége foghatta össze ezt a sokfajta „eredetet". Már 1908-ban tudnak olyan Faure- és Debussy-kompozíciókról, melyek az amerikai zene jellegzetes fordulatait stilizálton alkalmazzák. Gershwinnek jutott a feladat, hogy feltárja, milyen is valójában ez a muzsika - vagyis európai szinten alkossa meg Amerika önálló, maradandó értékű zenéjét. Az Egy amerikai Párizsban kitűnő példája ennek a „hídve- résnek", a két kontinens zenekultúrája ritka értékű találkozásának. JUHASZ ELŐD Az erdőben gazdag, hegyes-dombos vidéken legeltető pásztor tarisznyája mellől nem maradhatott el a fából faragott vízmerítő edény, a csanak. Kút kevés volt a legelőn, ezért a pásztornak gyakran távolabb fekvő forrást kellett felkeresnie, hogy szomját olthassa. A források környezetét rendben tartották, vesszőből kerítést fontak, vagy kövekkel rakták körül, hogy a szél a szemetet bele ne hordja, az állat bele ne taposson. A forrásnál gondoskodni kellett ivóeszközről. Az ivócsanak főleg azon a vidéken terjedt el, ahol forrásból ittak: a Dunántúl egyes részein, Erdélyben, a Felföldön Pest, Nógrád, Heves és Borsod megyében. Ivócsanakjaink népi ábrázolásaival a XVI. századtól kezdve festményeken, később a pásztorok védőszent- jeit megjelenítő útmenti szobrok figuráin többször találkoztunk. Bótky Zsigmond (elsősorban a Néprajzi Múzeum gyűjteményére támaszkodva) megkísérelte formai-tipológiai rendszerbe állítani az ivóedényeket, megállapításai azonban kiegészítésre szorulnak. Nincs még egy ország, ahol ennek az edényfélének oly változotos formái élnének, mint nálunk. Nemcsak alakjuk és díszítményük, nevük is változatos: ivóbeg- re, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, szilke, kapinya, pásztorkanál, csanak. A nyelvészeti vizsgálatok sem visznek közelebb a tárgy eredetéhez. Csanak szavunk kettős jelentésű. A fapohár jelentés oszmántörök eredetű, cigány és szerb közvetítéssel került hozzánk. A másik csanak szavunk kun-török eredetű, régebben személy és helységnévként fordult elő. Az ősi formákat őrző csónakokat sokfelé ismerik, használják kontinensünkön, de azon túl, Keleten is. Nemcsak a pásztorok, hanem a parasztság körében is elterjedt. A fa búbjáról, görcséről lehóntott kéregből készített koponya, a keményfa gyökeréből vájt vízmerítö, a Finnországban használt, madártestet formázó merítő- és étkezőedény, tejeskanál, halastál mind rokona egymásnak. Az edényalokokat o régészek is ismerik: a Balkánon és a Kárpátok vidékén tártak föl különböző korú, fémből, cserépből formált, hasonló formájú edényeket. Minden csanak merítő- és fogórészből áll. A két rész különféle megformálásából számos alakváltozat születik. Két alapformát különböztetünk meg. Az egyik a nyeles kanál, a másik a füles csésze. E két típus változatai gazdag formavilágot eredményeznek. Az edénytest rendeltetésszerű kialakítása határt szab a készítő képzeletének, a nyél megfaragása azonban nagyobb szabadságot hagy. Ezért tevődik a csónakok díszítésében a hangsúly a fogantyúkra. Vannak formák és díszítésmódok, melyek csak egy-egy vidéken élnek; ugyanazon a vidéken azonban többféle forma is előfordul. A nagy gazdagságú felföldi, palóc változatok mellett van olyan forma, amely csak a Dunántúlon, főként a Dél-Dunántúlon ismert. Ez az elliptikus keresztmetszetű, mélyen kivágott, csőrös szájú, karéjos, áttört fülű, csónak vagy madár alakú szilke. Közeli rokonait határainkon túl, dél felé is megtaláljuk. Föltehető, hogy innen került délszláv, illetve cigány közvetítéssel Baranyába, Zalába, Somogyba. Megformálásuk hasonlít a Svédországban használt, madár alakú, lapos, csészeszerű csónakokhoz. Ezeket vallási ünnepek során használták. Jellegzetesek még a parasztok és a pásztorok faragta kalotaszegi csónakok: hosszúkás kanál-alakjukhoz állatfejben végződő, elnyújtott fül csatlakozik. A palóc fakanál úgy készült, hogy egy bőrdarabminta után először az edény fülét faragták meg, majd a pohár külsejének díszítésébe fogtak. Csak ezután következett az edény belső részének a kivájása. A csésze homorú belső oldalát az egyenes bizsókkal nem lehetett kiképezni, különleges szerszám kellett hozzá. Egy lágy pengéjű kés hegyét faha- scdékba dugták, félrenyomták és meggörbítették. Az ilyen késsel (kaíánvójóval) könnyen kikotorhatták az edény belsejét. Borsodban és Hevesben néhány pásztor az 1930-as években hivatásszerűen foglalkozott ivóedények készítésével. A sajószentpéteri Mé-
