Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 1. szám
ték, felforgató forradalmárnak tartották; bal felől ócsárolták, a gonoszság elleni harcról lemondó és lemondató, tehát megalkuvásra késztető ártalmas álpróféta-félének hirdették. És ha csupán elméleti műveit ismernők, mind a két oldalnak igaza lehetne. Ezek a tanítások azonban a misz- tikus-irracionalista elméknek túlontúl evilágion forradalmiak, még ha nem is vezetnek forradalomhoz; a racionális elméknek pedig túl ködösen misztikusak, még ha nem is vezetnek sem kleri- kalizmushoz, sem az elnyomó hatalom igenléséhez. Ezek a tolsztoji eszmék önellentmondók, de még a Tolsztoj művész-arcképét torzító álpolitikai eszmék is továbbfejleszthetők voltak a haladás javára. Hiszen a „Ne állj ellent a Gonosznak” tételét folytatta a maga körülményei közt, a százmilliók szabadságáért józanságot és különcködést mozgósító hatással ötvöző Gandhi. És ebből az irracionalizmusból bontotta ki Romain Rolland a maga világ-lelkiismeretet megmozgató, nagyon is racionális antimilitarizmusát. Tolsztojt ünnepelve sem kerülhetjük meg a tolsztoji bölcselet ködösségét, ellentmondásosságát, politikai abszurditását, erkölcsi embertelenségét, esztétikai téveszmerendszerét sem. Csak éppen nem szabad ezt tekinteni a tolsztoji lényegnek. Gondolkodó kritikája mellett azt se feledhetjük, ő a modern gyakorlati pedagógia, a népoktatás egyik legfontosabb előkészítője. Emberi magatartása világtörténelmi példa arra, hogy egy arisztokrata hogyan képes úgy túllépni osztálykorlá- tain, ahogy ő lett az elnyomottak és megalázóitok szószólója. Az utókor 150 évvel születése után tudomásul veszi az ellentmondásokat, nem tagadja a gondolkodó zavaros és zavaró elméleteit. De mindenekelőtt azt a Tolsztojt ünnepeljük, aki egyértelműen szól hozzánk és a jövendő századokhoz is: a földi világ nagy körképének alkotóját, történelem, társadalom, emberi lélek, természet- és művészetadta szépségek ábrázolóját. Az író, az ábrázolóművész valóban hibátlan. Talán az egész világirodalomban nincs még egy elbeszélő, aki így tud azonosulni azokkal a körökkel, amelyeket megmutat. Ha Tolsztoj egy úri világbeli bálról ír, az olvasó ott érzi magát a legelegánsabb társaságban. Ha hőseit háborúba viszi, ott élünk az életveszélyben. Ha paraszti nyomorúságot mutat be, még a rossz szagok nehéz lélegzetét is együtt érezzük vele. A szerelem friss gyönyörűsége, vagy a haldoklás minden testi-lelki szenvedése, a problémák közt tántorgó lélek kételyei, vagy a meggyőződés tettre buzdító lelkesültsége mind a saját személyes élményünkként sorolódik emlékeink közé. Tolsztoj tud nagyon nyomasztó lenni, de a derűnek, harmóniának, a világ szépségeinek is lírai hevületű poétája. Világa a társadalom egészét igyekszik átölelni, a legmagasabb köröktől a legmélyebben tengődő tömegekig, a szellem világosságától az elbutítottság sűrű homályáig. Talán csak Balzac körkép-óriása - és a régmúltból Dante valóságra valló, túlvilági látomása - adja az emberi világnak ilyen teljességét. Tolsztojnál azonban az a többlet, hogy mindenkit képes belülről ábrázolni, a tőle merőben másféle életűekkel is tud azonosulni. Művészi ráérzés és tudományos pontosság megfogalmazása az a híres mondat, amelyet Lenin mondott róla Gorkijnak: „Amíg ez a gróf nem jött, nem volt paraszt az irodalomban.” A paraszt addig idillek és népszínművek megszépített tévképe volt, vagy a polgári világ díszleteként felvillantott „népség-katonaság". Legjobb esetben egy-egy népi hős, mesealak, aki kuriózumként került az irodalom szalonképes világába. Aki addig parasztról írt, az vagy idealizálta, vagy megvetette, ijesztővé, nevetségessé tette. Tolsztojnál emelkedett az isten háta mögötti falu erényekkel és bűnökkel teljes szegény népe esztétikailag egyenrangúként az erényekkel és bűnökkel teljes urak és polgárok ábrázolási szintjére. Tolsztoj kortársi világából hiányzik az ipari munkásság. Az Oroszországban viszonylag későn fejlődött, tömeggé és forradalmi osztállyá valójában csak a XX. század határán növekedett proletariátusról Tolsztojnak tudomása ugyan volt már, de élménye nem. Gorkij érdeklődve, sőt szeretettel vette tudomásul az újfajta hősöket. Amikor pedig 1905-ben - nyilvánvalóvá vált, hogy a proletariátus történelmi erőt jelent, a már 77 éves Tolsztoj, aki sohasem élt ipari munkástömegek közelében, velük nem tudott azonosulni. Az a világ, amelyet szinte a dantei látomás realista és korszerű párhuzamaként, időtálló művészi tökéllyel, társadalmi-lélektani hitelességgel, megfogalmazhatóvá tett; az orosz feudalizmus végső fénykora, majd válsága, s az 1861-es jobbágyfelszabadítástól az 1905-ös forradalomig terjedő orosz polgárosodó korszak. Azt azonban háborgó lelkű öregként is tudta, hogy a jövő művészi tárgya ott kezdődik, ahol ő abbahagyta. Bölcsességének bizonysága, hogy éppen Csehovban, a polgári válság próza-poétájában, és Gorkijban, a proletár jövő legfőbb klasszikusában ismerte fel a méltó folytatást. Ez a két szellemóriás pontosan tudta, hogy a XIX. század írásművészetéből a XX. század irodalmi lehetőségei valahogyan mind a tolsztoji út folytatásai. A Háború és béke, Jásznaja Poljána az Anna Karenina, a Feltámadás és a hatalmas tolsztoji életmű közös klasszikusa és közös múltja úgyszólván az egész azóta való és ezután leendő realista igényű epikának. Tolsztoj nem irodalomtörténelmi emlék, nem a maga korának dokumentum óriása, hanem mindmáig élő. Él, százötven évvel a születése után is. És tudjuk, hogy az első 100—150 év a legnehezebb; aki még ekkor is él, az életerősen megy a további századok útján, mint Homérosz, Dante, Shakespeare és mindazok, akik megkönnyítik a magunk és világunk hitelesebb ismeretét. És akiknek belénk épülő életműve közelebb vihet a szépség, a jóság, az igazság ama személyes élményéhez, amely nélkül nem is közelíthető meg az a vágyott lelki-erkölcsi-esztétikai állapot, amelyet a hajdani mennyei gyönyörökbe vágyó ábránd beatitudo-nak, elkoptatottabb élőnyelvi' formában boldogságnak nevez. HEGEDŰS GÉZA 31
