Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 1. szám
borús hadvezetési elvek nyomán, a forradalmi háborúban, a vezetés és az új hadseregben rejlő lehetőségek kölcsönhatásaként alakultak ki. Mindez két döntő hatású politikai dátum között játszódott le. Az első: május elseje volt. A felszabadult ünnepet beárnyékolta a katonai krízis nyomán bekövetkezett belpolitikai válság. A megalkuvás, a diktatúra feladása, vagy pedig a munkásosztály fegyverbe állítása, az intervenció visz- szaverése - ez volt az alternatíva. Stromfeld az utóbbi, vagyis a kommunisták és a szociáldemokrata baloldal mellé állt. „Minden félreértés elkerülése és a forgalomban levő kósza hírek ellenére tudatom — közölte parancsában —, hogy az eddig kiadott parancsok teljesen érvényesek, tehát az ellenséggel szemben a legerélyesebb ellenállást kell kifejteni.” Nem véletlen, hogy az ellenforradalom bírósága is ezt a parancsot és következményeit rótta legfőbb bűnéül. A második döntő hatású politikai dátum: a béke- konferencia követelései feletti vita, június 16-a. Kun Béla a pártvezetőség előtt ismertette a Clemenceau jegyzéket. Az alternatíva most a jegyzék elfogadása, a győzelmes északi hadjárat eredményeinek feladása, vagy a jegyzék visszautasítása volt. Az érvek és ellenérvek tüzében Stromfeld eltökélten állt a visszautasítok közt, azzal a Pogány Józseffel együtt, akinek aláírásával nem fogadta el a kinevezést március 21-én. „Az ultimátum elfogadása kapitulációt jelent. — fejtette ki véleményét — A győzelmesen előnyomuló csapatok visszavonulása szétzüllésre vezet, amelynek folyománya az anarchia. Ha az ultimátumot nem fogadjuk el, akkor végtelenül nehéz napok elé kerülünk, ha a proletariátus átérzi történelmi hivatását, még a győzelem lehetősége is megvan —, de ha le is győzik, csak időlegesen van legyőzve.” Stromfeld eleget tett a kormány utasításának, fegyelmezetten végrehajtotta a csapatok visszavonását, s aztán Siófokra ment. Augusztus 17-én egy darutollas százados és emberei jelentek meg a házban, ahol lakott. „Ezredes úr — kezdte mondókáját a százados —, én önt a nemzeti hadsereg fővezérsége parancsára letartóztatom." Fogház, per, börtön: az utolsó szálak is elszakadtak, melyek Stromfeldet még a régi világhoz kötötték. A belső zűrzavar múltával tanulni kezdett, olvasott és értékelte élete utolsó öt esztendejét. Kíméletlen volt önmagához, mert világosan látta tévútjait, téves döntéseit. Ekkor írta feleségének: „Egy ember többet érhet-e el, mint hogy önzetlenül dolgozzon embertársaiért? És igazán megteheti-e, mielőtt maga is nem szenvedett érte? És most szenvedünk mind a ketten . . . Tudatában vagyok annak, hogy a reményeimhez vezető út nehéz és veszélyes, de ha ez ideálokért küzdve életemet vesztem, úgy nem születtem hiába és becsületes emléket fogsz őrizni .. . Én az emberiségnek egy jobb jövőjét remélem és talán még megérjük ez időket. Ha nem, úgy el fog egyszer következni." A „reményhez vezető út” nem is egy, hanem két párhuzamon futó út volt. Az egyik a szociáldemokrata párton belül nyújtott lehetőségek kihasználását jelentette. Halála előtt egy évvel, 1926-ban ő a baloldal reménye és vezéralakja. A szociáldemokrata párt kongresszusán elmondott felszólalásában az opportunizmust ostorozva határozottan mondta ki, hogy az ellenforradalmi diktatúra megbuktatása létérdeke az országnak. Féllegális keretek közt szervezte és vezette a rendező gárdisták fegyveres kiképzését, amely készülést jelentett a holnapra. A másik út az illegalitást jelentette. Első pere után, a börtönben kezdődtek kapcsolatai a KomA Keleti Hadseregparancsnokság különvonatán munisták Magyarországi Pártjával, amelynek hamarosan tagja is lett. 1923 tavaszán lebuktatták, de az ellenforradalmi bíróság nem tudta a vádat - a fennálló társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedést — bebizonyítani. Szabadlábra helyezték. Kapcsolatai az illegális kommunista párttal megszilárdultak. Politikai szereplései, cikkei és tanulmányai, együttműködése a Magyarországi Szocialista Munkáspárttal mind azt jelezték, hogy a messziről indult politikai pálya kiteljesedett. Életének tragikuma, hogy ezt a pályát a társadalmi életben már nem futhatta be. 1927. október 12-én, a Kerepesi temetőben, Szakosíts Árpád búcsúztatta: „A magyar proletárság a túlsó oldalról jött hős katonában megérezte az igaz és egész embert, fölismerte benne a saját emberét. Szeretetével körülölelte, hitt benne, személyéhez kapcsolta jövendő vágyait és reményeit. Lelkében vezérévé avatta, mielőtt igazán vezére lehetett volna.” HETÉS TIBOR 29
