Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 1. szám
tya, és így előállítási módja - nem talált egyértelműen kedvező fogadtatásra a XIII—XIV. században. A szedhető betűkkel történő nyomtatás feltalálása Gutenberg nevéhez fűződik. Az időigényes, költséges és fáradságos munkát követelő kódexek mellett az 1440-es években vált lehetővé a nyomtatott könyv megjelenése. A nyomtatás még műhelyszerű keretek között folyt, a személyzet viszonylag kis létszámú volt. A munka első szakaszát a szedők végezték, a kiszedett szöveg helyességét a korrektor ellenőrizte, szükség esetén javította, ezután a nyomtatók feladata volt a szedés befestése az előre kikevert kenőével, majd a szövegoldalak kinyomtatása. A papírlapokat már géppel préselték a befestékezett betűkhöz. Az első nyomdai úton készült könyvek aligha vehették fel a versenyt a kódexek díszes, sokszor művészi kiállításával. Ha a nyomdászok a kor követelményeinek eleget akartak tenni, arra kellett törekedniük, hogy versenyképes kiadványokat hozzanak létre. Tartalmi és formai szempontból egyaránt a kódexek szolgáltak mintául. Ebből következik az ősnyomtatványok számos, a kódexekre emlékeztető jellegzetessége. A nyomtatott könyvek méretükben is hasonlítottak tekintélyes nagyságú elődeikhez. Az európai papírmalmok ekkor még mindössze kétféle méretű papírt készítettek: körülbelül 50x70, illetve 30x50 centiméterest. Ezeket az íveket aztán félbehajtották, és ez adta a könyvek lapnagyságát. Az első nyomtatványok betűtípusait a kézíráshoz hasonlóan mintázták meg. Az ősnyomtatványok szövegét gát betűvel szedték, ezért a sorok elrendeződése szövetmintához hasonló, innen ered a textúra elnevezés. Számos jel mutatja a kor nyomdászainak azt a törekvését, hogy a nyomdai úton előállított szöveg hasonlítson a kódexek kézzel írott soraira. A gát betűk használatán túl átvették a másoláskor alkalmazott rövidítéseket is. Ezek a sorok egyenlő hosszúságának kialakítását szolgálták. Egész más funkciója volt azonban a kódex-másolóknál, szerzeteseknél, akik nagy türelmet és figyelmet igénylő munkájuk valamelyes megkönnyítésére vezették be Aesopus könyve a rövidítéseket. ,,Az egyik szerzetes az íróhártyákat gyártotta, a másik főzte a tintát, a harmadik hegyezte a lúdtollakat. . . Közben az apát egyik társukat elküldte valamelyik más vármegyében, dombcsúcson épült testvér kolostorukba, hogy annak könyvtárából kölcsönként elhozza a lemásolandó »anyakódexet-. . . . A scriptuárius kijelölte a másolókat, akiknek szigorú fegyelemben, ellenőrzés alatt kellett napi munkájukat elvégezniük. »Hogy ihatnám« — jegyezte valamelyikük az egyik kódex margójára. Nem volt szabad munkáját félbeszakítani, hogy szóróját oltsa." - így jellemzi Fitz József a másoló szerzetesek munkáját. Az ősnyomtatványoknál a lapszámozás még ismeretlen, csakúgy, mint a kódexeknél, ehelyett őrszavakat használtak, vagyis a lapok sorrendiségének a jelölésére minden lap aljára odaírták a következő lap első szavát, vagy szótagját, vagy kézzel írott betűkkel jelezték az ívek egymásutániságát, s a jeleket a könyv kötésekor eltávolították. A kódexek hagyományainak megfelelően az ősnyomtatványokban sem találjuk meg a címlapot, amely tájékoztat a mű szerzőjéről és címéről. A könyvet jellemző adatok 10 az első nyomtatott könyvekben többnyire a szövegrész után, az utolsó lapon, a záradékban szerepeltek. E szokás eredete valószínűleg a könyvek egyik legősibb formája, a papirusztekercsek gyakorlatára vezethető vissza, hiszen e „könyvek" forgatása, a papirusz ide-oda tekercselése szükségessé tette, hogy a címet viszonylag védett helyen, a tekercs végén (felcsavarva ez került belülre) helyezzék el. Nyomtatás után bizonyos szövegrészeket gyakran piros vonallal aláhúztak, vagy átírták az egyes mondatok kezdőbetűjét. Előfordult az is, hogy az egyes fejezetek elején a szöveg nyomtatásakor helyet hagytak, hogy ki-ki az ízlésének és erszényének megfelelően, gazdagon díszített kezdőbetűket készíttethessen, vagy miniatúrát festethessen a nyomtatott könyvbe. A nürnbergi Koberger nyomdában is kézi festéssel, sorozatban készítették megrendelésre a díszes, aranyozott iniciálékat. A XV. század vége felé pedig már megjelennek a nyomtatott iniciálék is. A század utolsó évtizedeiben számos nyomdát alapítanak. A nyomdák szaporodása magával hozza a könyvművészet — s ezen már a nyomtatott könyv értendő — tökéletesedését. A kezdeti „szövegmásoló” funkción túl fokozatosan teret kap Ad utntranduro dnm L.adizlau prfpofitü eccVfie bud»n;,pthopotariü apo(\olicü:necnon mcteíczly Ijriü fţftmlTimi rcgis Mathit î cronic* hugaroy Andrtc prtfatio. Vm íüpfnon tfropore uencrandc dne in lattoutrrartr: yidf récjj quito emolumento ac decori ho<m generi hiuiri foret q magno pilantes ingcio Tui diurni induflni comprrt/ dis libns adhibebant placuit mihi tam dtgrm tamcjj excellens ftudiü mea pro uirilt capefTereiut liquid demü aíTequi pofiéin: id non in meam dütaxat uerü etiam pluriu mortaliü utilitate conuertere. V nde cü det benignitate,p uoto meo altquătifper profrcifTem & ob id rei ad inclytum bungane regnü tua gratia accerfitus uenirem.efTemcj nő parum ociofus fulcepi laborem ingentem dieycţ plenti imprimendi uidelicet cronicű pánonie opus labore mqua qué omnibus bungans gratü atqj locundü fore putaui:guădoquidem:ut qui fes natale lolum unie« diligit; reliquifqt orbis terrarum partibus longe anteponit ita bC fuoţt: ualem uitam egermt.quiqţ uernaticus fare plunmü exoptat: •i debeat. qualem uitam egertat;quiqt uernaticus fare plunmü exoptat: utfiqua preclara.memoratucţ digna cöfpexerit:imitari d fiqua uero minus feliciter gefta comprrerit doßus precauere pofiit, âedeum animaduerterem.&diu mecum ipfe uolutari: cui meam primam in hoc fedulitate pluribus diebus lucubrata dingere.te preter domine mi obferuandifTime inuenionemine. Quippe & tu de me optie meritus es;& fine te fufeeptus labos nea ínirúneq« expleri potmfTet. ^ccip* itatţ hoc munufculum noitrum iurrquodam tue excellence dedicadú utq uidehcet potifTima laboris caufa extitifli:ipfius quoej operis particeps ffle debeas.£t fiqua indies maiora excudemus:tuo etii illuftri nominidedicanda putabimus. ■ ncy.t pnmi pars cronice de pnyine hugil^u: de dcfcenfu de fettu in panonjam de bellis cotra dmerfa« nitiocs habitis.ac de ţxpvdhone coruda SLailüiaií ítéli» A Chronica Hungarorum előszava A Biblia Pauperum a díszítőművészet is. Egyre nagyobb gondot fordítanak a betűk kidolgozására. A nyomtatással készült iniciálékon kívül próbálkoznak önálló díszítéssel, nyomdai illusztrálással is. A fametszet tűnik erre a legalkalmasabbnak. A rajzot tollal vagy ceruzával vitték át a fadúcra, majd a felületet úgy kellett bemélyíteniük, hogy a megrajzolt vonalakat magasan hagyják. E kiemelkedő kontúrokat aztán festékkel bekenték, s erről készítették a másolatokat. Elsőként egy bambergi nyomdász, Pfister által kiadott könyvek: A négy históriák könyve, a Boner féle meséskönyv lapjain fedezhetünk fel illusztrációkat, később mind több kiadásban találhatunk fametszeteket. Olyan szép kiállítású művek jelennek meg a század vége felé, mint A híres-neves meseköltő Aesopus könyve és életének története, melyben az illusztrációk a nyomdai munka szerves részét képezik, összhangban a könyv tipográfiai kialakításával. Nemegyszer a kor neves művészeit kérték fel a díszítésre, így láthattak napvilágot olyan ritka művek is, mint a Schedel Krónika.
