Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 1. szám
A könyv nevezetessége, hogy közel kétezer fametszetet tartalmaz, többek között Buda látképével az 1493, évből. Viszonylag rövid idő, 21 hónap alatt került ki a nyomdából ez a mű. Tevan Andor írja: „Érdekes sajátsága a szép könyvnek — ami e korban megütközést egyáltalában nem keltett —, hogy 1809 illusztrációját mindössze 645 dúcról nyomták, mert a fametszetek nagy része más-más képaláírással ismétlődik, így 22 metszet 69 várost, 72 arckép 596 királyt, vagy pápát ábrázol.” A század végére Európa-szerte népszerűvé válik a kor új mestersége: Gutenberg példáját követve először Németországban, majd Olaszországban alakulnak egymás után -a nyomdák. Míg a nyomdászat őshazájában főleg vallásos témájú müveket jelentettek meg, Olaszországban a klasszikusok kiadása került előtérbe. Strassburg, Bazei, Köln és Róma után 1473-ban Budán is megkezdi működését az első nyomda. Tizennyolc évvel az első nyomtatott könyv megjelenése után kerül ki a budai nyomdából a Chronica Hungaro- rum, az első magyarországi ősnyomtatvány, Hess András közreműködésével. Az ősnyomtatványok már magukban hordozzák a nagy példány- számú, újszerű könyvek lehetőségeit. S a könyvnyomtatás ezeket alig több, mint egy fél évszázad alatt meg is valósította. A polgárság megerősödése, s ezzel az új műveltség-eszmény, az írni- olvasni tudók számának a növekedése, a társadalmi és kulturális változások sürgették az új típusú könyv megjelenését. Nőtt az igény a nagy példányszámú és viszonylag olcsó könyvek iránt, melyek a polgárság szélesebb rétegei számára is elérhetők. A könyvtörténet új korszaka Velencében, 1501-ben kezdődött. E város nyomdái már a XV. század végén felhívták magukra a figyelmet magas színvonalú, igényes kivitelű kiadványaikkal. Az 1400-as évek végén itt dolgozott az akkori idők kiváló nyomdásza, Aldus Ma- nitius. Az általa kiadott könyvek szépségét a nyomdatechnikai eljárások tökéletes ismerete és mesteri alkalmazása adja. Aldus Manitius jelentet meg először kis alakú, hordozható, akár zsebben is elhelyezhető nyolcadrét alakú könyvet — formátumának megfelelően kialakított betűtípusokkal. BALÁZS BORBÁLA KÖLTŐ VOLTÁL - MEGÖLTEK ŐK Federico García Lorca június 5-én lenne nyolcvan éves. De a spanyol polgárháború első heteiben, 1936. augusztus 20-án hajnalban agyonlőtték, megkötözött kézzel, hátulról, ötödmagával. Két torreádor-segéd volt vele, egy „vörös”-nek bélyegzett falusi tanító s a fia. A Könnyek Kútjának nevezett forrás közelében lőtték le őket, néhány kilométerre Granadától. García Lorca granadai volt, spanyol és andalúz. A Granada körzetéhez tartozó Fuentevaqueros nevű kis faluban született. Apja jómódú gazdálkodó, anyja tanítónő volt. A költő életének eseményeit néhány rövid sorban össze lehet foglalni. Tizenkilenc évesen, iskolái végeztével került fel Madridba, járt tanulmányúton az Egyesült Államokban és Kubában, később néhány hónapot töltött Dél-Amerikában. A neves zeneszerző, Manuel de Falla tanítványa és barátjaként foglalkozott zenével, népdalokat gyűjtött és harmonizált. Festett, rajzolt, szerkesztett irodalmi folyóiratot, tartott előadásokat, volt színházi rendező, és — már a köztársaság kikiáltása után — járta Spanyolország falvait a maga szervezte egyetemi vándor-színtársulattal, a La Barracával. És emellett írt: verset, drámát, prózát, összes műveinek vaskos kötetében írásai közel kétezer nyomtatott oldalt tesznek ki. Költő volt és drámaíró. Ez úgy hangzik, mintha írt volna verseket és írt volna drámákat. De ha életművét csak egy kicsit is közelebbről vesszük szemügyre, azonnal kitetszik, hogy költészet és dráma nála nem két műfaj, hanem szerves egységet alkot. „A dráma a könyvből kilépő és emberivé váló költészet. Emberivé válva beszél, kiabál, sír és kétségbeesik. A színpadi alakok a drámában a költészet ruhájába öltözve kell, hogy megjelenjenek, de úgy, hogy egyben a csontjukat és vérüket is látni lehessen." Ez a dramaturgia merőben új a huszadik századi drámában, ahol a drámának és a költészetnek még két- három évszázada egységben hömpölygő folyama már kettévált: drámára és költészetre. A két ágat García Lorca ismét egyesíti. A műélvező, verseinek olvasója szinte észre sem veszi, de az alaposabb vizsgálat kimutatja, hogy költeményeinek zöme részlet-tanulmány a drámáihoz. Az a különös szeretet és érdeklődés, amely műveit Magyarországon fogadta, valószínűleg abból ered, hogy García Lorca költészetből és drámából elválaszthatatlanul eggyé ötvöződött életművének eszmei alapja szinte ugyanaz, mint Petőfié, Adyé, Bartóké, József Attiláé — Petőfi szavaival megfogalmazva: váljék uralkodóvá a nép a művészetben, hogy a politikában is uralomra jusson. Pedig a két évtized alatt (1915—1936) létrehozott terjedelmes lorcai életműben alig egy- szer-kétszer fordul elő a 'nép' szó. García Lorcától ugyanis távol áll a népieskedés. A népi elem uralomra jutását kora haladó művészi eszközeivel igyekszik formába önteni: avantgardista, azaz a szó legteljesebb és nálunk már-már elfeledett értelmében oly módon élharcosa a művészetnek, mint Bartók vagy József Attila. Ezen jottányit sem változtat Lorca gondolata: „Tudni kell hevesen elutasítani minden kísértést arra, hogy elkötelezzük magunkat . . Lukács György írja a művészet (a myvész) pártosságáról: „Számunkra kizárólag az a fontos, milyen a műben, művészi eszközökkel megformált állásfoglalás az ábrázolt világgal szemben. Hogyan képzeli maga a művész ezt az ő magatartását a valósághoz, az életrajzi kérdés, nem esztétikai”. García Lorca ugyanis nem valamiféle ősi faji kultúrát akar a nyugati módszerekkel összhangba hozni (mint Németh László vélte), hanem új népi művészetet akar teremteni, Népit, tehát a népnek valót. És szerinte a népnek minden való, ami szép, emberi és igaz, ami haladását, fejlődését szolgálja. Ezért járta a La Barracával, egyetemi vándor-színtársulatával az isten háta mögötti spanyol falvakat, hogy elvigye — és visz- szavigye — a nép közé, ami szép. Egy francia kritikusa szerint Lorca színpadán a szerelmek drámája körül mindig ott setteng valami tragikus végzet. Ez így nem igaz. Ez a végzet García Lorcánál nem valami mitikus, földöntúli erő, hanem a feudális társadalom kényszere. Élete utolsó öt évének nagy drámáiban, de már a fiatalkori Mariana Pinedában is, állandóan a halállal birkózik: vérpad, halálos végű párbaj, gyilkosság, lassú hervadás, öngyilkosság. De nagy drámáinak e tragikus végkifejletei mind a feu11
