Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 3. szám
1. C. B. C- da Conegliano: Krisztus siratása 2. Rembrandt van Rijn: A művész sógornője festőiskola valamennyi műfaját ki- tűnő alkotások képviselik. Jacob és Salomon van Ruysdael tájképei, Pieter de Hooch életképe, az Egy fiatalember reggele, Terborch Zeneleckéje és Női képmása, Streeck Vanitas-csendélete, vagy Emanuel de Witte Templombelsője csupán kiragadott példák, azoknak a mestereknek a művei közül, akik különlegesen kifinomult érzékkel rendelkeztek a részletek szépsége, a „riporteri" hűség és a hétköznapok poézise iránt. Nem hiányoznak a kiállításról a flamand mesterművek sem. Teniers Kocsmai verekedése vagy Brouwer Bohóca a holland és a flamand festészet rokonságát mutatja a zsánerkép-festészetben, ugyanakkor Rubens és Jordaens robbanó dinamikájú kompozíciói arról tanúskodnak, hogy a földrajzi közelség ellenére szemléletben és stílusban óriási lehet a távolság. Jordanes megragadó alkotása a Menekülés Egyiptomba: benne a paraszti típusok, életképi elemek szerepeltetése az előadásmód mély pátoszával párosul. A XVIII, századi angol festmények közül említendő Hoppner képmása Voroncovról — kitűnően értették az angol mesterek, hogyan kell arisztokrata modelljeiket a könnyed elegancia pózában megjeleníteni -, és Turner velencei látképe, melyen a kupola és a torony szinte lebegni látszik a színes párában. A Puskin Múzeumban nagyszerű lehetőség nyílik arra, hogy a francia festészet fejlődését a XVII. századtól egészen századunk elejéig elsőrangú műveket tanulmányozzuk. A Rinaldo és Armida vagy a Scipio nagylelkűsége, Poussin érett alkotásai, szigorú komponálásmódjának, eszményítő törekvéseinek gyönyörű példái. Claude Lorrain képén, az Európa elrablásán a tengerparti táj mítoszok színterévé nemesedik. Watteau bonyolult emberi tartalmakat közvetítő rokokójával szemben (Szatíra a doktorokról) Boucher rokokója érzelmileg felületesnek hat. (Jupiter és Callisto). David képe a Hektort sirató Andromachéval a klasszicizmus, Géricault és Delacroix művei meg a romantika eszményeit hozzák megfogható közelségbe. A természet tisztaságát, ártatlanságát kereső barbizoniaktól (köztük Corot, Rousseau, Daubigny, Diaz és Dupre művei) nem kevesebb mint hatvan tájkép van a múzeum birtokában. Az impresszionisták műveiből is gazdag anyaggal rendelkezik a múzeum: egyedül Monet-től kilenc festmény látható, köztük A párizsi utca impressziója, a Boulevard des Capucines, amely az irányzat első kiállításán is szerepelt, 1874-ben. Aligha van, akit nem von bűvkörébe Renoir kedvesen álmatag nőmo- delljeinek idilli világa, Degas balerináinak lebbenő könnyedsége, Pissarro vagy Sisley napsütötte tájainak atmoszférája. Ugyanilyen teljességgel mutatkozik be a három nagy posztimpresszionista is: a leheletfinom tónusfokozatokat szigorú képszerkezetbe zabolázó Cézanne, az elveszett Paradicsomot Tahitiban megtaláló Gauguin, és a természeti látványt nyugtalanító vízióvá alakító Van Gogh. Henri Rousseau statikus tája és Utrillo emlékképpé szublimált párizsi utcarészlete az autodidakta festészet eltérő útjairól ad fogalmat. A képtárban járva az sem csalódik, aki a Vadak (Fauves) határozottan kontúrozott tiszta színeihez vonzódik: Matisse, Marquet, Vlaminck, Derain, Dufy és Van Dongen jobbnál jobb munkáiban gyönyörködhet. A Nabis csoporthoz tartozó Bonnard kiállított festményei, köztük a nagyméretű Ősz, mozgalmas, dekorativ látványt nyújtanak. A századforduló körüli francia festészetnek ezt az impozáns bemutatóját az európai művészet legnemesebb hagyományait folytató Picasso képei zárják, amelyek a mester rózsaszín és kék korszakából származnak. TÁTRAI VILMOS
