Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 3. szám
^Dallamba oldaqi a veidet einitz Béla nevére minduntalan rá- J bukkanhat az ember, ha a század első felének magyar zenetörténeti rekliviái között böngészget. Megtalálja egy-egy kritika alatt, egy-egy kabarédal vagy sanzon kottájának szecessziós-cirádás címlapján, a hajdani Modern Könyvtár kiadásában napvilágot látott hat Ady-dal fölött, munkásmozgalmi kórusok plakátjain, színlapokon. A korszak zenei életének egyik legvibrálóbb egyénisége volt, izzószívű, lebilincselő előadó, az új magyar zene szenvedélyes apostola; zenepolitikus, a zenei élet fanatikus szervezője. Testes férfit ábrázoló, a múló időtől fakított fényképei alig árulnak el róla valamit; inkább a „polgárt" ábrázolják, a munkás-biztosító intézeti titkárt, és szinte semmit sem mondanak el sokféle ellentétből szövődő, fölvillanyozó személyiségéről, szikrákat vető szelleméről. Nehéz is valódit, érzékleteset mondani róla és harcostársairól anélkül, hogy meg ne idéznénk a századforduló évtizedeit, s a két háború közötti időket, melyekben egy, a színházak, kabarék, kávéházak táján gyülekező szellemi elit-csapat - az estéket éjfélre, az éjfélt hajnalra váltó órákon - megpróbált friss levegőjű, szellemi szigetet kiépíteni a „magyar ugaron", a fél-feudális Magyarország makacsul és ádázul konzervatív fővárosában. Rei- nitz a legszívósabb energiával munkálkodó, legfanatikusabb szigetépítők egyike volt. Száz éve, 1878. november 15-én született Budapesten, jogi diplomát szerzett, de ügyvédi gyakorlatot jóformán sohasem folytatott. Néhány évig zenekritikát írt a Népszavában, majd Nagy Endre kabaréjában tűnt fel Heine- és Béranger-dalok- kal, ötletes-szellemes, finom, tréfás-ironikus sanzonokkal. Százak és százak tapsoltak, derültek esténként Medgyaszay Vilma, Boros Géza és mások előadásaiban a Reinitz-kuplékon. S aztán, ahogyan felszikrázott az új magyar irodalom, ő is feléje fordult; elsősorban Ady nyomába szegődött, s többé nem is tágított mellőle. Amelyik Ady-vers visszhangot vert lelkében, zenébe öntötte. Úgy vélekedett: ha a közönség nem érti, nem érzi a meztelen verset, ő majd muzsikába öltözteti, s így a költemény a szívekbe férkőzik. A cél érdekében áldozatokat is hozott, néha tett kisebb-nagyobb engedményt a kor ízlésének, használta sikerrel kecsegtető zenei készletét. De Bosilides Mária : Gertrudis aligha vitatható, hogy a kis példányszámú kötetek verseinek jórészét az ő muzsikája térítette estéről-estére a közönség elé, az ő lenyűgöző tekintete, megszállottsága kényszerítette ki a sikert. Folyton tanult és csiszolta készségét, s egyre művészibb magaslatokra emelte muzsikáját. Tóth Aladár egy 1937-es kritikájában már nyugodtan leírhatta: „Adynak a költői mámorban, az ihlet, az eszmél- tető pillanat, a felvillanó látnoki látomások hatalmába vetett ősi hite szinte csorbítatlanul él ebben a muzsikus-lélekben. Talán éppen ezért tud Reinitz nemcsak mély megértéssel, hanem olyan Ady Endrésen közvetlen, szabad és elfogulatlan megértéssel közeledni az Ady-versekhez, mint senki más.” Reinitz munkássága korántsem Reinitz Béla szűkíthető Ady költészetének apostoli hevületű propagálására. Kritikusként is hallatlan érzékenységről, széles látókörről tett bizonyságot, hiszen az elsők között ismerte föl Bartók és Kodály művészetének korszakot nyitó újdonságát. 1910-ben, a Népszavában, egy Waldbauer-est után, látnoki szavakkal jövendölte meg, hogy „Kodály neve egyike lesz a legszebb magyar neveknek”. 1917- ben pedig - amikor az Operaház bemutatta
