Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 2. szám
Tiszacsécse templomának harangtornya kerek homokdombok emelkedtek ki szigetként az áradásból. A Bodrogköz tizenkilenc községe ezekre a mocsaraktól övezett hátakra, halmokra települt, fűzvesszőből font, sárral betapasztott, paticsfalú házaival. A két folyó vize hónapokig kint tanyázott, s ha vissza is vonult nyár végére a medrébe, tocsogók, lápok, tavacskák maradtak nyomában. A vizenyős laposokban dús fűvű rétek váltakoztak kiterjedt nádasokkal, mocsári erdőségekkel. Petőfi még ezt a Bodrogközt írja le 1847 júliusában kelt útilevelében: „Itt is, ott is egy-egy kis erdő, azok között termékeny földek, magas sárga gabonával . . . virító zöld mezők, rajtok egy-egy kis tó, széfén sás, tisztáján pedig fehér vízi liliomok s fölötte jajgató sirályok lengetik hosszú szárnyaikat..." A Tisza-szabályozás levezette a Bodrogköz vadvizeit. A lápok, nádasok, ingoványok helyét rétek és legelők, majd mindinkább szántóföldek foglalták el. Talán itt látni legszebben hazánkban, hogy miként hat az ember a tájra: folyók szabályozásával, öntözőcsatornák, utak, gátak építésével miként változtat meg szinte mindent, az éghajlat és a domborzat kivételével. Az egész Bodrogközt behálózzák a csatornák, a hajdani holtágak medrét elhalványuló laposok jelzik már csak, a mocsári erdőségekből itt-ott maradt meg egy-egy égerfa csoport a két folyó szegélyén. A Tisza túlsó, bal partján a Rétköz termékeny lapálya, azon túl a Nyírség halomvidéke vonul. Az Északkeleti-Kárpátokban eredő folyók építették föl e tájat: az Alföldre kiérve itt rakták le nehezebb hordalékukat, a szél pedig e durvább görgetegmezőkre ráfújta a folyók mellékének finom homokját. A Nyírséget az észak-déli vonalak mentén rendezett homokbuckák hosszú sorai alkotják. A lassú mozgással vándorló dombsorok közé a szél hosszú barázdákat vésett, s ezekben az árokszerű, lefolyástalan mélyedésekben vadvizek gyűltek össze, nádszegélyes partjaikra fűzek, nyárfák, fehérde- rekú nyírek telepedtek. A zöld laposok, vizenyős rétek, rejtelmes nádasok, széltől szántott buckák, kis sziki tavak hangulatát Krúdy Gyula fejezte* ki a legérzékenyebben: „E táj őszidőben, az első havak megérkezése előtt a legregényesebb. A Nyíren ilyenkor ködvilág van, a lankásokon sen nem maradt meg, mint ezen a tájon". A hivalkodó kastélyok és nagyzoló kúriák árnyékában fojtogató szegénység, babona és tudatlanság tartotta vigasztalan csöndben a szabolcsi népet, a jobbágyviskók robotosait, a bokortanyák küszködőit — mégis mily hihetetlen akaraterővel és eleven hittel vívták meg kemény harcukat a homokkal! A vándorló buckákat akácligetekkel, szőlővel, gyümölcsösökkel kötötték meg, a „regényes” természeti tájból virágzó kultúrtájat alakítottak ki. Mindenből a legjobb terem ma itt: burgonyából, dohányból, káposztából; pazar almáskertek érlelik a világ egyik legnemesebb téf1 1 * hosszú és hideg eső hull, a vadvizek pedig őszi némaságukban, mozdulatlanságukban és csendességükben holt világot juttatnak eszedbe . . .” Mi van még Krúdy nyírségi táján? Csenevész akácok, lányos lengésű nyírek, lomhán rezdülő tavacskák, kidőlt-bedőlt falú sárga udvarházak, omladozó kapubálványokkal, zsalugáteres ablakokkal. Ezt a nyíri csöndet, a táj nyomasztó mozdulatlanságát társadalmi gyökerében láttatja Móricz Zsigmondi „A jobbágyságnak, a kisne- mességnek és a nagybirtokoknak, az uradalomnak a levegője sehol oly tisztán és egyetemlegeIiaImáját, az illatos, zamatos jonatánt, s ízes borokat szűrnek a homoki szőlőkben. A Bodrogköz és a Nyírség határán hosszan halad lomha ívelésekkel a Tisza, s két oldalán a táj csak Tokajnál változik meg. Itt áll elénk a Nagykopasz, az 500 méter fölé ágaskodó vulkáni kúphegy, szőlőborította meredek oldalaival. Eddig tart a Felső-Tisza. Innen már minden ízében alföldi folyó - magába fogadja a Bodrogot, s méltóságteljesen halad tovább az ország szívébe. ANTALFFY GYULA 11
