Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 1. szám
ség közelihozása a nagyszabású élményhez. Példája a bejrúti operaház (épült 1871-ben). A XVII. század óta végbement fejlődés általános jellegzetessége a nézőtér és a színpad következetes elkülönítése és a méretek állandó növelése volt. Napjaink meglehetősen heterogén törekvéseinek — úgy véljük — egyik jellegzetessége éppen az ezzel a hagyománnyal való szakítás igénye. Ennek egyik érdekes példája a manchesteri volt tőzsde épöleténék előcsarnokába konstruált fémvázas kamaraszínház. A Royal Exchange Theatre poligon alaprajzú. Nézőterén, amely körbeveszi a legkisebb mértékben sem emelt színpadot, hétszáz néző fér el. Az efféle, s az ehhez hasonló, hagyományosnak egyáltalán nem mondható megoldásokkal kísérel meg korunk színháza az örök emberi tartalmat a ma emberének érzés- és gondolatvilágán átszűrő színjáték számára új építészeti környezetet teremteni. HAJNÓCZI GABOR Royal Behänge, Manchester A firenzei Santa Croce székesegyházban, Ve- rocchio és Della Robbia domborműcsodái közt, a legnagyobbaknak kijáró sírhelyen nyugszik immár 450 év óta Machiavelli. Sírján ez a latin felirat olvasható: Tanto nomini nullum par elogium, vagyis, hogy „Ehhez a névhez nincsen megfelelő dicsérő szó". — Lám, halála pillanatától kezdve azonnal nyilvánvaló volt, hogy a nagy kor legnagyöbbjoi közé tartozott, noha életében, tudományos, irodalmi és nem utolsósorban politikai sikerei ellenére, jórészt szidalmak és ócsár- lások tárgya volt: a közéleti emberek felettébb okos csirkefogának tartották, akit jól fel lehet használni, de elismerni, vagy éppen tisztelni nem kell és nem is szabad; az irodalom illetékesei pedig annyira nem vették tudomásul, hogy amikor a kortárs Ariosto — a nagy költő — egy ízben összeírta a valamit is számító akkori itáliai írákot-költőket a számos másod- és harmadrendű között Machiavellinek még csak a nevét sem említette meg. Ez jobban is fájt neki, mint nevét szennyező bármely rágalom. Pedig a rágalmak alaposan túlélték és előítéletként még ma is kísértenek neve körül. Elméjének, tehetségének óriás voltát négy és fél évszázadja már senki se vonja kétségbe, a világtudat-formáló itáliai reneszánsznak tagadhatatlanul ő az egyik szellemi főszereplője, de rajta ragadt a jellemte- lenség, a lelkiismeretlenség, a cinizmus és az állhatatlan köpenyegforgatás megbélyegző vádja. A „machiavellizmus” szó mindmáig politikai gátlástalanságot jelent. Mintha ő adta volna a tanácsot a hatalmonlevőknek, hogy ne törődjenek erkölcsi szempontokkal. Halott valójában, mint a politikai élet megfigyelője és a politika tudományának úttörője, felismerte és leírta, hogy a hatalom birtokosai gyakorlatukban elvetik az erkölcsi szempontokat. És ez nem azonos. Ez a félreértés olyan, mintha azt állítanák, hogy a Föld eleve mozdulatlan volt, és csak Galilei indította el forgását és keringését, amikor világgá hirdette, hogy „mégis mozog a Föld”. Vagy mintha nem lett volna osztályharc, amíg Marx annak természetét, törvényeit le nem írta ... Nem Machiavelli volt erkölcstelen, hanem az a politika, amelyet megfigyelt és tudományos pontossággal leírt, vagy az a magánéletforma, amelyet brilliáns íróművészetével vígjátékban ábrázolt. És köpenyegforgatása? Hiszen való igaz, hogy időről időre a legkülönbözőbb, egymással ellentétes pártoknak volt igen hasznos diplomatája. De mikor és kiknek? Mindig akkor és azt szolgálta, amikor remélhette, hogy az egymást gyilkoló ellenfelek valamelyike mégis képes lehet a nagy és szent cél megvalósítására. Ez a nagy és szent cél a részekre tagolt és örök háborúságokban rombolódó Itália egysége és békéje volt. Ennek a közös eszménynek messzezengő szószólója volt már a XIV. században - két évszázaddal Machiavelli előtt — Petrarca, és ezt az egységet valósította meg végre a XIX. században — három évszázaddal Machiavelli után — Garibaldi. Itália fél évezredes törekvésének tudósa és gyakorlati államférfia volt, közben úgy mellékesen, a hadtudomány megalapozója, a történetfilozáfia előkészítője, a máig is érvényes új vígjátéktípus megteremtője, aki ráadásul kitünően tudott verselni vagy mulatságos novellát írni. Hogy csak magunkról beszéljünk vele kapcsolatban: döntő hatással volt a mi Zrínyi Miklósunk politikai világképére és hadtudományi munkásságára, és alighanem az ő Belphe- gor című vidám ördöghistóriája ihlette Arany Jánost a Jóka ördögé-re. Műveltebb elméink pedig a jól ismert és szívükbezárt Livius mellett nagyon is nyilvántartották a Discorsi-t, a liviusi mű első tíz könyvének nagy hatású magyarázatát, amely új utakra indította az egész történelem- tudományt. Túl kalandos életéről könnyebb lenne korrajz hátterű könyvet, vagy mozgalmas történelmi regényt írni, mint szürke oldalakba szorított évfordulós megemlékezést. De ezt is meg kell próbálni, ha már úgy adatott, hogy idén éppen 450 éve, hogy meghalt és «eltemettetett a korát, korának ízlését és törekvéseit oly látványos élményszerűséggel őrző Santa Crocéban. Elszegényedett, de régi és nagy tekintélyű firenzei patrícius család fia volt, teljes úri nevén: Niccölo di Bernardo dei Machiavelli. 1469-ben született, a Mediciek nagy korszakában, és 1527- ben haít meg, a méltatlan Medici-utódok idején. Úgy nőtt fél, oly sok mindent összetanult, hogy alkalmas lett volna az ókori tudnivalók tudósának is, firenzei hazája kormányzó urának is, a színpadok királyának is. Igazi reneszánsz szellem volt, akinek tudatában és életformájában nem különül el elmélet és gyakorlat, tudomány és művészet. És ráadásul firenzei volt. Ott, Firenzében csírázott lei az egész reneszánsz, ott lépett hajdanán Dante a középkorból az újkorba, ott formálta ki Boccaccio a végérvényesen realista igényű és jellegű szépprózát, ott kezdődött az Academia Platonica tudóskörében az égi dolgok helyett immár a földi gondokat filozófiai témákká magasztossá, emberközpontú — vagyis humanista - tudomány, ott kapott először új értelmet és új gondolatokra izgató erőt a felidézett görög-római ókor. A nagy Mediciek — Cosimo és Lorenzo — uralma alatt Firenze világ- történelmi szerepe olyan, mint kétezer évvel korábban a Perikíész-kori Athéné. Leonardónak is, Micheldngelóhak is fontos korszaka az, amelyet Firenzében tölthet. És a város közélete guelfek és ghibellinek, majd fehér és fekete guelfek politikai küzdelmétől, Savonarőla zsarnokok elleni zsarnokságán keresztül, a polgári köztársaság győzelméig — sűrített képe az újkorba lépő világ minden közéleti problémájának. Ez a Firenze szülte és nevelte Machiavellit, aki mindenkinél jobban megértette, mi is kavarog körülötte a világban. A megvalósuló köztársaság nem is találhatott volna jdbb diplomatát a maga számára. Huszonkilenc éves, amikor a köztársaság „második kancelláriájának titkára” lesz, ezt a méltóságot manapság külügyminiszternek mondanák. Ezen a fontos helyen ismeri fel, hogy Firenze békéje és polgárainak boldogulása nem tartható fenn eg^z Itália békéje, sőt egysége nélkül. Az egymás elien fenekedé tartományok, városállamok, 20
