Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 4. szám
be Zircre, feldolgozni tűzszerszámnak, vérzéscsillapító szernek, vagy nyári sapkának. A híres bakonyi famívesek kezdetben a telet-nyarat az er-' dobén töltötték; néhány fát kidöntöttek, kunyhót raktak mellé, s kék szerszámukkal — a szekercé- vel és a fúróval — ott a helyszínen gyártották a teknőket, talicskákat, szekér- meg szánalkat- részeke^t, villákat, lapátokat, gereblyéket, kenderfeldolgozó eszközöket. Később már hazaszállították a faanyagot falujukba, s otthon, a fészer alatt dolgozták fel. A szén- és mészégetők, meg a hamuzsírfőzők — akik az elégetett fák kilúgozott hamujából állították elő az üveggyártás és a szappanfőzés fontos alapanyagát — az esztendő jó részét a Bakony mélyén töltötték, de ezek a kormos-füstös mesteremberek hogyan lehettek volna vetélytársai a délceg, büszke kanásznak, aki a Bakony-erdő legdrágább kincsét, a nagyhírű sertésállományt őrzi? A kondástanyára az erdőszéli falvakból is kijártak a legények virtust tanulni, táncformákat ellesni. Fényes kisbabájukkal a kezükben, hujjogva járták a szilaj fattyúk a kanásztáncot. Csárdabeli mulatozásuk zajos, féktelen volt. Pintszámra itták a bort, furulya- vagy dudaszóra ugrottak táncba, közben baltájukat az ivó gerendáiba vagdosták. Csak a híres bakonyi betyárok tettek túl rajtuk. Az erdős magyar tájak közül a Bakonyt népesíti be legjobban betyárokkal a köztudat. Römer Flóris száz évvel ezelőtti leírása szerint „még honfitársainknak legnagyobb része is olyannak képzeli a Bakonyt, mint a szenvedélyes regényolvasók az Abruzzokat: utak nélküli áthatolhatatlan sűrűségű ősvadonnak, melyben minden fa mögött útonálló lappang . . ." Krúdy Bakonya sem sokban különbözik ettől a képtől: „Hogy remegett a baljóslatú erdőségtől hatvan-hetven esztendő előtt az utazó. Minden fatörzs mögött Sobri szűrét látta, az árok száraz falevelében a betyár árvalányhajas kalapját, a szarka tarkaságában a haramia ingét...” A Bakony irdatlan erdei, barlangjai, pásztortanyái és félreeső csárdái jó búvóhelyek voltak az embernyúzó uraságtól szökött cselédeknek, a tűrhetetlen életviszonyok, a társadalmi igazságtalanság ellen lázadó jobbágyoknak, zselléreknek, az erőszakos verbuválás elől menekülő pásztoroknak és falusi legényeknek; az „elhírhedett Bakony" befogadott és elrejtett mindenkit, akit a rendi társadalom bilincseiből' való szabadulás vágya zúgó erdeibe Bakonybél űzött. De a Bakony soha nem volt zsiványtanya Számkivetett emberek húzódtak meg benne, nem haramiák. A betyárok, a szegénylegények többnyire beérték azzal, hogy biztosították mindennapi életüket. Be-bezörgettek a birtokosokhoz, ispánokhoz, udvarházakba, majorokba, s ételt rendeltek. Sonkát, bort követeltek, bárányt, baromfit ölettek'. Igen sok uradalom évi kommenciót mért a betyároknak, terményekben és állatokban. így biztosították a „járkálók”, a „sétálók” jóindulatát. Ha kívánságuk teljesült, békével távoztak, ha azonban nem kaptak jószerével, vitték erőszakkal. Kicsapták a nyájból a birkát, a kondából a süldőt, a gulyából a borjút, feltörték a kamrát, a pincét, a szőlőhegyi borházat. Hónapokat töltöttek szabad ég alatt, gallysátorban, kálikban, hegyszakadékok, vízmosások odúiban; hál- Szélmalom Tés községben, 1870 4 j
